A magyar Gulág

A XX. századi diktatúrák közül szinte mindegyik alkalmazta a koncentrációs táborokat, mint speciális szabadságvesztés-büntetést. Lenin már 1917 decemberében kijelentette, hogy be kell vezetni a kényszermunka-büntetést a sztrájkoló hivatalnokokkal szemben.valami Ezután egyre több parancsban és utasításban jelent meg a koncentrációs tábor kifejezés. Lenin 1918. augusztus 10-én elrendelte:

„a kulákokat, pópákat, fehérgárdistákat és más kétes elemeket koncentrációs táborokba kell zárni a városokon kívül”.valami

A Népbiztosok Tanácsa 1918. szeptember 5-i dekrétumában utasítást adott arra, hogy az osztályellenséget „koncentrációs táborokba kell zárni”. 1919. február 17-én az Oroszországi Föderáció Szovjetjének központi végrehajtó bizottsága ténylegesen a Csekának adta az ellenség és az ellenforradalmárok koncentrációs táborokba való internálásának jogát. A polgárháború befejeződése után kezdték a táborokban lévő fogva tartást egységesen szabályozni.

A húszas évek végén kezdett kialakulni a GULAG valódi arca. Egyre több tábort alapítottak. Nem különítették el a politikaiakat a köztörvényes bűnösöktől, sőt ez utóbbiak lettek a táborok rettegett kápói. Ekkortól ismerték fel a táborrendszer gazdasági hatását:valami 1929-től a GULAG már a túlfeszített népgazdasági terv részévé vált. A fogvatartottak száma 1938-ra meghaladta a kétmilliót, miközben a személyi állományának kb. 25%-a pusztult el évente. 1950-ben érte el létszámának maximumát, a 2.500.000 főt.

A szovjet GULÁG-rendszerrel először a magyar hadifoglyok és a nemzetközi jogot megsértve elhurcolt polgári személyek ismerkedtek meg. Ők nem hadifogolytáborokba, hanem munkatáborokba kerültek, bár a Hágai Egyezmény alapján a hadifoglyok munkavégzése csak bizonyos feltételek betartása mellett lett volna lehetséges. Közel 600.000–640.000 magyar állampolgár került a szovjet lágerekbe. A kegyetlen fogságban egyes kutatók 270–370 ezer főre teszik az áldozatok számát. Az életbenmaradottak többsége 1951-ig hazajöhetett, de még 1955–1956-ban is ezrével érkeztek vissza Magyarországra.valami A visszatérteket a magyar hatóságok kvázi büntetett előéletű személyekként kezelték, és nem terjesztették ki rájuk a hadigondozás egyetlen formáját sem.valami

A magyarországi kommunista vezetők a munkatáborok felállítása terén is követni szerették volna a Szovjetunió példáját. Magyarország földrajzi helyzete teljesen eltért a Szovjetunióétól – Rákosi Mátyás panaszkodott is emiatt:

„Milyen kár, hogy nincs Szibériánk.”valami

Az internálást más néven rendőrhatósági őrizet alá helyezést a II. világháború végétől alkalmazták. Az Államvédelmi Hatóság egyfajta eljárási technikai eszközként alkalmazta a Kommunista Párt vélt vagy valós ellenfeleivel szemben. Minden előzetes vizsgálat nélkül, politikai döntéseknek megfelelve, minimális jogvédelmet is megtagadva hajtották végre. Kezdetben, mint antifasiszta megtorló intézkedésként az igazolóbizottságok és népbíróságok alkalmazhatták, de a végrehajtást a politikai rendőrségre bízták. Erdei Ferenc belügyminiszter egy 1945. június 21-i titkos rendeletével korlátlan jogosultságot adott a politikai rendőrségnek, így bírósági ítélet nélkül, politikai döntés alapján is internálhattak.valami Ekkor alakult ki az az eljárás, hogy a népbíróságok által felmentett vádlottakat is az Államvédelmi Osztály (ÁVO) internálta.valami Péter Gábor egyik helyettese, Timár Istvánezt a módszert így mutatta be: 1946-ban, „a belügyminiszter utasítására bevezettük azt a gyakorlatot, hogy vádemelés mellőzése, vagy felmentő ítélet esetén a gyanúsítottakat visszakértük és egyes esetekben internáltuk.”valami 1945–1948 között ennek révén az internáltak száma hamarosan elérte a 40 ezer főt.

1945-ben és 1946-ban minden vármegye székhelyén működött egy-egy internálótábor. 1947-től azonban megszüntették a vidéki és a budapesti kerületi internálótáborokat és egyetlen országos központi internáló tábort alakítottak ki, amely kezdetben a Buda-Dél internáló- és gyűjtőtábor volt, amelyben esetenként nyolc–tízezer személyt, köztük több száz gyermeket is fogva tartottak. A Buda-Dél internáló- és gyűjtőtábor felszámolása után a politikai okból fogva tartottakat a kistarcsai táborba vitték. Ekkor már az internáltak egyre nagyobb részét tették ki a Révai József által „reakciósnak” nevezettek. Illetve azok, akik ugyan letöltötték a rájuk kiszabott börtönbünzetést, de az ÁVO úgy ítélte meg, hogy szabadon engedésük „a fennálló demokratikus államrendre nézve aggályos.” 1948. szeptember 6-án megalakult a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, az ÁVH és a Jogi és Börtönügyi Főosztály, majd a Vizsgálati Főosztály vezetése alá helyezték az ÁVH börtöneit és internálótáborait.valami Ekkortól vált általánossá az a gyakorlat, hogy akit valamilyen okból nem akartak bíróság elé állítani, azt internálták. A kiválasztás alapja sok esetben kideríthetetlen és irracionális volt.

A szovjet mintára kialakított ún. nyitott végrehajtási helyek – gyárak, üzemek, bányák – szinte az egész országot behálózták. Mintegy 45 helyen dolgoztak internáltak. Így többek között ipari létesítmények építkezésein (Lábatlan, Almásfüzitő, Tiszalök, Csepel stb.), középületek létesítésénél (a miskolci és a veszprémi egyetem), felújításoknál (Budavára), bányákban (Oroszlány, Recsk, Komló, Várpalota stb.), valamint számos helyen ipari és mezőgazdasági (Hortobágy) munkát végeztek.valami

A kényszermunkát végző rabok száma 1950-ben 18ezer, míg 1953-ban 34ezer fő volt. A leghírhedtebb kényszermunkatábort Recsk község határában, a Mátra északi részén, a Csákánykő hegy lábánál hozták létre. A fogvatartottak állandó létszáma kb. 1200 fő volt, akik a maguk építette fűtetlen barakkokban laktak, elhasznált katonai ruhába öltöztetve követ fejtettek, törtek és szállítottak; őreik veréssel ösztönözték őket a terv teljesítésére. Az ÁVH-s bánásmód, az elégtelen élelmezés, a 14-16 órás munkaidő, a csak csalással teljesíthető munkanormák s a rendszeres kínzások miatt kb. 109 rab pusztult el. A szabálysértő rabokat napokig kenyéren és vízen tartva, térdig vízben gödörbe állítva vagy gúzsbakötéssel fegyelmezték - pl. Benkő Zoltán recski rekorderként 111 (!) órát töltött gúzsba kötve. A gúzsbakötésről, vagyis a kurtavasról a Recsken raboskodott Erdey Sándor írja:

„A rabnak mindkét kezét előre kellett nyújtania, a nyitott tenyereknek egymással szembe kellett néznie. A nyitott tenyereket a csuklónál vastag spárgával összekötözték. Ezután úgy kellett leülni, hogy a két térd az összekötözött kezek közé kerüljön. Ekkor a két térdkalács alá egy söprűnyelet dugtak úgy, hogy a szorosan összekötözött csuklókat a karokkal a térdek alá feszítették. A csuklókat szorosan összekötő zsineg mélyen belevágott a húsba, elszorította az ereket, a felhúzott térdeket rögzítő söprűnyéltől pedig az egész alsótest elzsibbadt. Leírhatatlan szenvedés következett. Mindenki már tizenöt perc után levegőért kapkodott, majd rendszerint eszméletlen ájulás következett. Ezt az önkívületbe esést nem tűrték a kegyetlen őrök, egy vödör vízzel visszakényszerítették az áldozatot a szomorú valóságba és kezdődött minden előröl.”valami

Az állampárt 1947-től azt az álláspontot képviselte, hogy az internálás nem lehet az állam számára veszteséges, ezért a népgazdasági terv részévé váltak az egyes munkatáborok. Ennek a magyar GULAG-rendszernek a megszervezésére érkezett a Szovjetunióból Garasin Rudolf.valami Vas Zoltán és Gerő Ernő dolgozta ki az erre vonatkozó irányelveket.

Az internáltak nagyobb munkateljesítésre való ösztönzésére alkalmazták például az ún. napelengedést, vagyis a havi 100%-ot meghaladó teljesítmény után bányákban 5%-onként, egyéb munkahelyeken 2%-onként 1–1 napot elengedtek a büntetésből. A teljesítménytől tették függővé az egyéb kedvezményeket is.

A Buda-dél internálótábor

A Buda-dél internálótábor (1945–1949) lett a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Központi Internálótábora. A Budaörsi út 61. szám alatt működött. A háború után az első nagy gyűjtőtábora az internáltaknak, ahonnan különböző építési, szerelési, kitermelési munkákra vitték az internáltakat. Több nagyipari beruházást kifejezetten a politikai okokból internáltak foglalkoztatására alapoztak.

A táborba érkezőket létszámellenőrzés után ezredekbe osztották. Az I. ezredben voltak a műhelyek (asztalos, cipész, szabóműhely, iparművészek és festők). A II. ezredben szállásolták el a nőket. A III. ezredben szintén munkások voltak. Ide azok kerültek, akiket sokszor maga a táborparancsnok, Ruscsák Lajos osztott be oda. Akinek a kezét elég kérgesnek, kidolgozottnak ítélték meg, azokat tették ebbe az ezredbe. Itt tartózkodtak a konyhások, a mosodások, a belső udvar takarítói, a kórház és annak dolgozói. A IV. ezredben kaptak helyet az ún. „ápoltkezűek”, az értelmiségiek és a gazdaságiak kerültek. Az V. ezredbe helyezték el a kitelepítésre váró svábokat, majd helyükre később az „intellektüellek” kerültek. A tábor összlétszáma 4000-5000 fő között váltakozott.

Kazincbarcikai internálótábor

A tábort 1951. október 6-án nyitották meg. Lakóinak többségét volt hadifoglyok – a szovjet lágereket megjárt katonák és csendőrtisztek – adták. Emellett ide is kerültek olyan nemzetiségiek, főként németek, akiket családjuk kitelepítése miatt nem volt hova szabadítani az akkori Magyarországon. A kazincbarcikai foglyok a Borsodi Vegyi Kombinátot építették. A tábor létszáma 1200–1300 főt tett ki.valami Az internálótábor 1956-ig működött.

Kistarcsai internálótábor

A volt kistarcsai internálótábor az 1900-as évek elején épült, mint a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár Rt. lakótelepe. A lakótelepet a gyár csődje után a Magyar Királyi Államrendőrség kezelésébe helyezték, majd alkalmassá tették, hogy a Toloncosztályról a deviánsnak definiált embereket itt különítsék el: kommunistákat, munkakerülőket, prostituáltakat, a kisebb törvénysértéssel elítélt bűnözőket. A második világháború alatt zsidókat gyűjtöttek össze a tábor falain belül, innen vitték őket tovább a munkatáborokba. Az épületeket 1949 tavaszán bővítették többszintesre, valamint felhúztak még egy rabkörletet, és megépült a víztorony is, amely egyben géppuskás őrállásként is működött. Az építkezések befejeztével az ÁVH 1950. május 5-én vette át az uralmat a táborban. Minden ablakot bemeszeltek, a „szabad” mozgást pedig betiltották a tábor területén. 1949 tavaszán a Buda-déli internálótábor foglyait átköltöztették Kistarcsára. Ettől fogva ez lett a központi internáló- és gyűjtőtábor. Kistarcsán az öt férfi és egy női „ezred” létszáma 2–3000 fő között mozgott. Ágyak hiányában a földön, matracokon vagy pokrócokon aludtak, egy személyre 50–60 centiméter jutott. A rabok egész nap be voltak zárva, rövid időn belül egyre többen kaptak TBC fertőzést.

Az egykori városgondnokság épületében, a volt víztorony mellett alakították ki a női fogházat, azt egy kerítéssel választották el a tábor többi részétől, rájuk női őrök vigyáztak. 1949 után raboskodott itt, Szálasi Ferencné, Dévai Kamilla, az Andrássy, Eszterházy, valamint több híres nemesi család női tagja is.valami

Nagy Imre miniszterelnöksége idején ezt a tábort is bezárták. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után nyitották meg újra a tábort és több ezer embert internáltak Kistarcsára.

Recski kényszermunkatábor

A recski tábor 1950. július 19-én hajnalban „nyitotta meg kapuit”. Recsken nem internálótábor, hanem a szovjet GULAG-ról szolgai módon lemásolt fenyítő, büntetőjellegű kényszermunkatábor működött. Az idő múlásával, ahogy nőtt a tábor létszáma, fokozatosan úgy durvult az őrök viselkedése is. A tábor maximális létszáma 1300–1700 fő között mozgott. A recski kényszermunkatábor az Északi Középhegységhez tartozó Keleti Mátra északi oldalán feküdt. A tábor területe egy észak-déli irányban elnyúló szabálytalan hatszöget mutat, hossza 1200, szélessége 600 m volt, hozzávetőleg háromnegyed négyzetkilométert tett ki. A tábor kétszeres, 3 méter magas szögesdrótkerítéssel volt a külvilágtól elzárva. Déli végén a Csákánykő nevű, kb. 500 méter magas andezitből álló sziklavonulat található, ahol egy 100 méter magas és 250-300 méter széles merőleges sziklafal képződött, amelyet a fogvatartottakkal kezdtek kitermelni. Az évek során egy kisebb település nőtte ki magát, utakkal, járdákkal és közel 50 épülettel, valamint mesterséges tavakkal. 1950-től összesen nyolc lakóbarakkot építettek az internáltak, amelyben mintegy 150-en laktak. A barakkok 7×20 méter alapterületű favázas építmények voltak, cölöpalapozással. A favázat kívülről hosszában kettéhasított gömbfával burkolták, belülről egy sor élére állított téglából falat emeltek. Tetejét hevenyészve felrakott cserepek fedték, ennek résein beesett az eső, „bevilágítottak a csillagok”, és kiszökött a meleg. A tábori őrség külső és belső őrségből állt. A külső őrség a tábor külső szögesdrótkerítése mentén teljesített szolgálatot, és tiltott volt bármi érintkezése a belső őrséggel, illetve az internáltakkal. A belső őrség tagjait általában büntetésből helyezték a recski kényszermunkatáborba.

Az őrök rendkívül kegyetlenül bántak a fogvatartottakkal. Pászthy Jánosnak, aki reklámgrafikus volt, az egyik ávéhás egy kábeldarabbal hólyagosra verte szét a kezét, azzal a felkiáltással: hogy

„te büdös fasiszta, hazaáruló, ingyenélő, nem fogsz többé rajzolni”.

1950 decemberére kialakították a recski kényszermunkatábor belső fegyelmezési-büntetési mechanizmusát is. Létrehoztak egy, a táboron belül is elkülönített – és szögesdróttal külön körbekerített – büntetőbarakkot. A még csak félig kész tákolmány ablakait bemeszeltették és bedrótoztatták. A büntetőbarakk egyik leghíresebb internált parancsnoka Kéri Kálmán vezérkari ezredes volt.

A vizesverem-fogdát kezdetben használták büntetésre. A körülbelül 2 méter mély gödörbe éjszaka feljött a talajvíz, így a bent büntetését töltő internált egész éjjel ebben állt. Másnap reggel, amikor kimászott a vizes veremből, csatlakoznia kellett a többi táráshoz a munkahelyen. Annyi különbséggel, hogy sem vacsorát, sem reggelit nem kapott. Amikor megépült a fogda épület, ez a vizes verem megszűnt. Itt is előszeretettel alkalmazták a gúzsbakötést. Később bevezették a döntöttgúzst, amellyel az egyik oldal zsibbadt el. Általában két óráig tartott, de olykor szándékosan megfeledkeztek róla az őrök. Az egyik internált, Kiss Dániel, aki kétheti éjszakai fogdabüntetést kapott, két órás gúzsbakötéssel, arra panaszkodott az egyik őrnek, hogy fázik, erre az bosszúból beráncigálta a barakkba, ott nekilökte a kályhának, a keze megégett, de ordítozása ellenére az ÁVH-s nem fordította el, csak akkor, amikor a többiek érezték az égett hús szagát. Az ujjai elüszkösödtek, ezért később amputálni kellett. A munkaviszonyok mindvégig elviselhetetlenek voltak: az ÁVH-s őrök és az internáltak közül kikerült, de valójában az ÁVH-sokhoz húzó brigádvezetők a legkönnyebbnek tűnő munkát is valóságos emberkínzássá tudták változtatni. Recsken fenyítő, büntető, megfélemlítő intézmény működött, ahol nem a munkateljesítmény, hanem a munkát végzők szenvedése volt a cél. Öt órakor volt az ébresztő, kevés táplálékkal, kezdetleges eszközökkel napi 10–12 órában nehéz fizikai munkát végeztettek az internáltakkal télen-nyáron. A nagyon gyenge koszt, a megerőltető munka és a balesetek, illetve a hideg és az őrség kegyetlenkedései együttesen eredményezték, hogy a táborban 1951 telére megszaporodtak a halálesetek. A táborban elhunytak többségét a váci rabtemetőben temették el. A táborban az ÁVH-sok tudatosan, minden képzeletet felülmúlóan éheztették a rabokat. A napi 10-12 órás nehéz fizikai munkához legalább 3000 kalóriára lett volna szükségük. A táborban hivatalosan előírt, egy főre jutó napi kalóriaadag 1200 körül volt, de ennél kevesebbet kapott a rabok többsége.

A kórház eleinte az istálló épületében kapott helyet. 1951 tavaszára felépült az úgynevezett kórházbarakk, amelyet nagyon gyengén szereltek fel, tulajdonképpen csak egyfajta segélyhelyként funkcionált. Voltak olyan „műszerek”, amelyeket ott helyben, a műhelyben készítettek el, hogy az orvos tudjon műteni. Rendkívül sok volt a rabok között a beteg, de kevés volt a gyógyítási lehetőség. Az orvosok legtöbbje – akik az internáltak közül kerültek ki – ha módjukban állt, minden tőlük telhetőt megtettek a betegek gyógyítására életük megmentés érdekében. A munkájukat akadályozta a szegényes kórházi felszerelés és a kórház ÁVH-s parancsnoka. A tisztálkodásuk módfelett hiányos volt: barakkban volt két betongyűrű, az iváshoz és a mosakodáshoz hordták tele vízzel. Egy csajka vízzel kellett megmosdaniuk, de szappant nem kaptak. A meleg vizes fürdés csak havonta egyszer engedélyezték. Minden szabadulóval aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, hogy nem beszélnek senkinek semmiről, ami a táborban történt. A ténylegesen szabadlábra helyezetteket jelentkezésre kötelezték a lakóhely szerint illetékes rendőrhatóságon, ahol többségüket rendőri felügyelet (ref) alá helyezték, egy részüket pedig még a korábbi lakóhelyéről is kitiltották.

Tiszalöki internálótábor

A tiszalöki internálótábort egy új vízlépcső és vízerőmű felépítésének céljával hozták létre. A munkát ugyan szakemberek irányították, de a nagyberuházáshoz rabokat vittek dolgozni. A tábor létszáma 1400–1500 fő körül mozgott, akik többségükben olyan hadifoglyok voltak, akiket 1950 decemberében és 1951 elején adták át a szovjet hatóságok a magyar ÁVH-nak, azonban az nem engedték őket szabadon. A tábor rabállományát többségében svábok, akik a Waffen SS kötelékében szolgáltak, adták. Az őrizetesek között nagy számban voltak olyanok, akiknek – bevonuláskori lakhelyüket tekintve – állampolgársága időközben megváltozott: Románia, Csehszlovákia, vagy éppen a „titóista” Jugoszlávia lett az otthonuk.valami A tiszalöki táborban a szabadítások és az amnesztiarendelet végrehajtásának késleltetése miatt zendülés tört ki. Ennek a végkifejlete lett az 1953. október 4-én bekövetkezett tragikus esemény, amelynek során öten meghaltak, heten súlyos, tizenketten pedig könnyebb sérüléseket szenvedtek.valami 1953 őszén az internálótáborok nagy részét ugyan felszámolták, de a Tiszalöki Internálótábort gazdasági érdekekre hivatkozva továbbra is fenntartották.valami

Kitelepítés

A kitelepítés kifejezést használták azokra az intézkedésekre, amikor egyes személyektől elkobozták ingatlanjaikat és arra kényszerítették őket, hogy családjukkal együtt, időseket, betegeket, gyerekeket sem kímélve, a falvakba, kulákportákra szállásolva mezőgazdasági munkát végezzenek. Ez az intézkedés valójában deportálás, annál is inkább, mert két, 1939-ben kibocsátott rendeletre hivatkozva hajtották végre. E rendeletek alapján hurcolták el a II. világháború alatt a magyarországi zsidókat is otthonukból.

A kitelepítendők névsorának összeállítása a legtöbb esetben önkényesen, szubjektív szempontok szerint történt. Sokszor a helyi hatóságok egyszerűen felírták a készülő listára azokat, akikkel nem szimpatizáltak, vagy csak a lakásukat, házukat akarták maguknak megszerezni. Gyakran az is előfordult, hogy az Államvédelmi Hatóság emberei a listán nem szereplő személyeket is elvittek. Elhurcolták az albérlőket, cselédeket, házvezetőnőket, véletlenül ott tartózkodó rokonokat, vendégeket is. Névelírás vagy szándékos „félrehallás” miatt is sokakat kitelepítettek. Ezeken az embereken semmilyen magyarázkodó, tiltakozó beadvány sem segített.valami Rendszeresen előfordult, hogy az engedélyezett 500 kiló helyett csak 30 kilós csomagot vihettek magukkal, és 24 óra helyett 12 óra alatt kellett összecsomagolniuk.

A vidéket érintő legnagyobb kitelepítési sorozatra 1949-től a nyugati és déli határvidéknél került sor. A mesterségesen uszított, hisztérikussá fokozott harmadik világháborús hangulatban a végrehajtó szervek válogatás nélkül deportáltak ezekről a vidékekről egész családokat, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva a készülődésre. Budapesten 1951-ben, arra hivatkozva, hogy a fővárosban kevés a lakás,valami egy belügyminiszteri rendelettel kb. 17.700 embert telepítettek ki a fővárosból.valami Az így megszerzett 5300 lakásnak a felét utalták ki új bérlőknek, ávósoknak, rendőröknek és pártfunkcionáriusoknak.valami Az intézkedésről az alábbi hivatalos jelentést adták ki:

„1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”valami

A kitelepítetteket Szolnok, Békés, Hajdu- Bihar, Szabolcs- Szatmár, Borsod- Abaúj- Zemplén és Pest megyei falvakba és tanyákba költöztették, többnyire kuláknak minősített családok házaiba.valami Ezzel egyrészt a kulákokat is büntetni akarták, másrészt azt akarták elérni, hogy az egy fedél alá kényszerített családok között ellentétek alakuljanak ki.

Deportálás

A korabeli iratok a kitelepítés kifejezést használták azokra az intézkedésekre is, amelyek során egyes személyektől elkobozták ingatlanjaikat és arra kényszerítették őket, hogy családjukkal együtt a hortobágyi kényszermunkatáborokban mezőgazdasági munkát végezzenek. Ez az intézkedés valójában deportálás. Általános volt tehát a párhuzam a zsidók deportálásával, bár ezt a kifejezést tilos volt a kitelepítésre használni. Előmozdította a hasonlóságot, hogy az érintett vagyonos polgárok egy része átszenvedte a háborús üldözést. Előfordult, hogy egyesek tiltakozásul rossz emlékként eltett 1944-es sárga csillagjaikat felvarrva mentek a befestett ablakú vonathoz. Tardy Lajos visszaemlékezéseiben említi, hogy maga is látott egy idős házaspárt, akikről az ávósok szedték le a csillagot a pályaudvaron.valami Azonban csak a deportálás kifejezésselvalami tudjuk egyértelműen elhatárolni ezt a kényszerintézkedést az internálástól és a kitelepítéstől. Az internálással szemben ugyanis az egész családot érintette, függetlenül azok korától és egészségi állapotától. A kitelepítéstől pedig az különböztette meg, hogy nem községekbe, családokhoz, hanem szigorúan őrzött zárt táborokba zárták a deportált családokat. A szovjet típusú diktatúrára jellemző módon a Belügyminisztérium az orwelli nyelvhasználatnak megfelelőenvalami „telepített”-nek vagy „telepesek”-nek nevezte őket. Ilyen fogalmat egyébként hivatalosan nem ismert a korabeli jogi szabályozás. Ezeket a kifejezéseket, terminológiákat teljesen önkényesen találták ki. A munkatáborokat azért a Hortobágyon alakították ki, mert itt viszonylag kevés község van. Ez volt a „magyar Szibéria.

Hortobágyi táborok

A gyakran csak hortobágyi táboroknak nevezett tizenkét kényszermunkatábor a hagyományos értelemben vett Hortobágynál jóval nagyobb területen, a Nagykunság északi részeitől – Tiszabő, Karcag, Püspökladány vonalától – a Hajdúság észak-nyugati csücskéig– a Polgár, Hajdúnánás, Tiszavasvári háromszögig – terjedő síkon, Hajdú-Bihar megye nyugati és Szolnok megye észak-keleti részein helyezkedett el. Hajdú-Bihar megyében Árkus, Borsóstanya, Borzas-Mihályhalma, Ebes, Elep, Kónyatanya, Lenintanya és Tedej táborai működtek. A Szolnok megyei táborok: Tiszaszentimre − Kilences tanya majd Erzsébetmajor, Kócs, Lászlómajor és Kormópuszta.

A tábor többsége alsóbbrendű összekötő útról leágazó, kiépítetlen földutak mentén helyezkedett el. Emiatt esőzések idején megközelíthetetlenek lettek.

A deportálás indokai

A deportálásokat a déli határsávban kezdték el, majd folytatódott egyéb vidéki területen és a fővárosban. A déli határsávból elsősorban a délszlávokat és a megbízhatatlannak minősített családokat vitték el.

Deportáltak száma

A hatósági kimutatások szerint a 12 kényszermunkatáborból az 1953 júliusa és az október 31-i felszámolási határidő között 2524 család, 7281 fő szabadult. A táborokban ennél többen: 8300 fő körül lehettek. A megmaradt rendőrségi dokumentumok, az egykori rabok lopva készített névsorai, vagy a rendszerváltás után, 1989-ben újraszerveződő meghurcoltak által összeállított listák részletezettsége, megbízhatósága eltérő mértékű. Ráadásul az elhurcolás és a szabadulás közti időszakban sokféle életesemény is lezajlott a táborokban: a rabok kb. 3%-a (főként a legidősebbek) meghalt, születtek is gyermekek (becslések szerint a teljes létszám kb. 2-2,5%-os arányában), és sokan (egy korabeli rendeletnek megfelelően, főleg kisgyermekek), a táborok felszámolása előtt hazakerülhettek rokonaikhoz (a teljes létszám kb. 9%-a). Nem volt ritka az sem, hogy a rabok egy részét más táborba szállították át, így itt is, ott is nyilvántartásba kerülhettek. Még nehezebb a listák alapján a valamikori családokat rekonstruálni, és számukat jól megbecsülni.

Deportáltak barakkjai

A deportáltakat többnyire teljesen más célra épült mezőgazdasági épületekben összezsúfoltan őrizték, pl. barakkokban, istállókban, juhhodályokban, kukoricagórékban, tyúkólakban, disznóólakban, gépszínekben, vagy kulákok épületeiben. Mivel az építmények „lakhatóvá” tétele a kitelepítettek feladata volt, kezdetben a szabadban laktak. Lakásviszonyaik a legtöbb helyen nem feleltek meg a legelemibb körülményeknek sem. A higiéniát nélkülöző istállókban különösen télen nem tudtak mosakodni, tisztálkodni. A legtöbb helyen nem volt megfelelő fűtés sem. A rossz elhelyezés és fűtetlen lakhelyek miatt sokan megbetegedtek, de a gyengélkedőknek nem jutott külön betegszoba. Voltak, akik öngyilkosok lettek, vagy nem bírván a körülményeket meghaltak. A holttesteket a pusztában jeltelen sírokba temették el, hogy ne maradjon nyoma.

Nem engedélyezték még a kisgyermekek rokonokhoz való költözését, azzal az indokkal, hogy akkor a felnőttek könnyebben szánhatják rá magukat arra, hogy elszökjenek. Különösen tragikus sors jutott a csecsemőknek, akiket pl. októbertől májusig, meleg víz hiányában nem tudtak fürdetni, megfelelően tisztába tenni.valami

A deportált családokra vonatkozó szabályok

A Belügyminisztérium utasításai alapján hozott intézkedésekkel szemben semmiféle jogorvoslatot nem engedélyeztek. Legfeljebb az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH hozhatott teljesen önkényesen eltérő határozatot.

A hortobágyi zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat pedig havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak. A zárt területre idegenek sem léphettek be. Levelet és 5 kilogrammos csomagot havonta egyszer kaphattak. A csomag tartalma csupán ruhanemű és egyszerű étel lehetett. A levélírás engedélyezése, a táborba küldött levelek kézhez vétele és a csomag átvételének engedélyezése teljes mértékben az őrparancsnok által önkényesen gyakorolt kedvezménynek számított.valami

A helyi állami gazdaságokban folyamatos rendőri felügyelet mellett minden 12. életévét betöltött személynek napi 12 órát kellett dolgoznia. A szabályok megszegőivel szemben különböző, sokszor önkényes fenyítéseket alkalmaztak, vagy kihágási büntetést szabtak ki rájuk. Olyan eset is előfordult, hogy azokat a családfőket, akik szót emeltek a gyermekekkel való kegyetlen bánásmód, a velük szemben alkalmazott kényszermunka miatt, internálótáborba szállították.valami

A deportáltakkal az őrök egyébként is kegyetlenül bántak. Folyamatosan zaklatták, megalázták őket. Gyakorta alkalmaztak fizikai erőszakot is: pl. egy ötéves gyermeket a rendőrök a lábánál fogva felakasztottak, s amikor szülei tiltakoztak, testi fenyítéssel és elzárással büntették.valami

Deportáltak őrzése

A deportált családok rendőri őrzését az erre a célra szervezett különleges „K” őrsök látták el, a számukra kiadott különleges utasítás alapján. Ezek az őrsök Hajdu- Bihar megyében szervezetileg közvetlenül a megyei rendőrkapitányságnak, míg Szolnok megyében az illetékes járási kapitányságnak az alárendeltségébe tartoztak. A „K” őrsök munkáját Hajdu- Bihar megyében a megyei kapitányság igazgatásrendészeti, valamint őrszolgálati osztálya irányította és ellenőrizte, míg Szolnok megyében ezt a feladatot a járási kapitányság őrszolgálati és igazgatásrendészeti előadója látta el.valami A K őrsök rendőrei idomított kutyákkal végezték az őrszolgálatot. Többször is előfordult, hogy a kutyákat még 12 éven aluli gyerekekre is ráuszították, amivel maradandó sérüléseket és idegkárosodásokat okoztak.

Felemás amnesztia

Az internálásoknak és a kényszerlakhely-kijelölésének a Nagy Imre-kormány vetett véget, de a deportáltak tulajdonképpen csak kegyelmet kaptak, mintha bűncselekményt követtek volna el és ezért nem mondták ki, hogy deportálásuk jogtalan volt. Ennek következtében nem kaphatták vissza többé lakásaikat, ingatlanjaikat és a legtöbb esetben még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza. Egy ideig még ezután is rendőri felügyelet alatt állottak és nem rendelkezhettek perbeli jogképességgel. Erdei Ferenc igazságügy miniszter a megyei bíróságok elnökeinek kijelentette:

„…hogy a szocialista törvényesség szellemében az eddig tapasztalt opportunista és liberális ítélkezéssel ellentétben következetes, határozott s az eddiginél keményebb ítéletekkel kell biztosítani az osztályellenség minden támadásának visszaverését…”valami

A bíróságoknak tehát el kellett utasítaniuk minden olyan keresetet, amely valamilyenféle elvett tulajdon visszaszerzésére, vagy bármilyen csekély összegű kártérítésre irányult volna. Gyekiczky Tamás szerintvalami ezért is módosították a Polgári eljárásjogi törvényt, hogy az ilyen keresetleveleket a bíróságok idézés nélkül el tudják utasítani. Pp. 130. §. F pontja szerint „…a felperes követelése idő előtti , vagy – az elévülés esetét ide nem értve – bírói úton nem érvényesíthető, illetőleg a keresettel érvényesített jog nyilvánvalóan alaptalan.” A volt deportáltak még akkor jártak a legjobban, ha mélyen hallgattak a velük történtekről. Ennek ellenére még gyermekeik, unokáik is 1989-ig másodrendű állampolgároknak számítottak. Akadályozták őket a továbbtanulásban, a karrier építésében.

A következő csalódás sokukat a rendszerváltozáskor érte, hiszen ekkor sem kapták vissza jogos tulajdonukat, hanem csak ún. kárpótlási jeggyel rendezték el a jóvátételt. Különösen az dühítette őket, hogy azok, akik önkényesen, törvénytelenül, gyakran erőszakkal sajátították ki ingatlanaikat, azok a piaci ár töredékéért vásárolhatták meg azokat 1989-ben.

Propaganda és valóság

Déry Sári (1911–1952) magyar színésznő. A pozsonyi színházban lépett fel először, 1938-ban költözött Budapestre, később Ördögh Sára néven működött Szegeden. 1940 és 1942 között a Fővárosi Operettszínház, 1941-ben a Városi és a Madách, 1942-ben az Új Magyar, 1943-ban a Márkus Parkszínházban, 1941-ben a Kamara Varietében, 1941–től 1943-ig a Royal Revü Varieté tagja. 1944–45-ben a miskolci társulathoz szerződött. 1945-ben a Pódium Kabaréban, 1946-ban a Belvárosi, 1947-ben a Medgyaszay, 1948-ban a Fővárosi Operett, 1950-ben a Vidám Színházban is fellépett; szerepet kapott 1947-ben a Royal Revü, 1948-ban a Kamara Varietében, 1950-ben a Népvarietében. Szerelmes lett - ilyen volt a természete. Két férjet fogyasztott el, időnként félre is lépett. Kállay miniszterelnök fess fia is udvarolt neki. De igazi szerelme Almássy Miklós gróf, az angol betegnek is nevezett Almássy rokona lett. És éppen rosszkor, a háború végén szeretett bele a katonaszökevény grófba, aki a nyilas behívó elől menekült. Bújtatta a férfit. Aztán a háború utolsó hónapjaiban feleségül is ment hozzá. Színházi karrierje már-már beindult volna. A Belvárosi Színházban zajos sikereket aratott - magyar színpadon először vetkőzött nyílt színen. Londonba akarták vendégszereplésre hívni, Vénuszt kellett volna alakítania...

1951-ben azonban férje családja miatt, mint arisztokratát, kitelepítették - megúszhatta volna, ha elválik. De a szerelem erősebb volt. Követte férjét Mádra. A színésznő nyomorúságos körülmények között élt, hatan voltak egy kis szobában. Az útépítésen és a szőlőben dolgozott. Leégette bőrét a nap. Estére már alig volt ereje beszélni is.

Megváltást a színház hozhatott volna. Fel is csillant a remény: Mádon akkor építették a kultúrházat. Színjátszó körre volt szükség. Egy most, ebben a filmben előkerült levél tanúsága szerint írt egy fővárosi igazgatónak, küldjön kottákat: fellép a legközelebbi november 7-ei ünnepségen. Akkorra már minden büszkesége elfogyott: mindent megtett volna, hogy közönsége legyen. Közben a fővárosban is zajlottak az események: a színészek levelet írtak a belügyminiszternek, engedjék haza a művészeket. Elutasították őket. Somlay Artúr is aláírta a levelet, sőt az elutasítás után újra folyamodott. De ismét 'nem' volt a válasz. Ekkor Somlay elkeseredésében, hogy őt, a kétszeres Kossuth-díjast elutasítják, öngyilkos lett. Hogy csak ez volt-e a motívum, nem tudjuk, de az biztos, hogy jelentősen közrejátszott. Egy évre rá Déry Sári vakbélgyulladásban meghalt. Az orvos, aki beutalta a kórházba azt írta a rendes diagnózist kísérő levélbe, hogy valószínűleg csak méhciszta okozza a színésznő fájdalmait.

„Te rongyos élet” címmel készített Bacsó Péter Déry Sáriról filmet. A film forgatókönyvét Bacsó Péter írta, dramaturgja Szász Péter volt, az operatőr Andor Tamás. A főbb szerepeket Udvaros Dorottya, Bezerédy Zoltán, Szacsvay László, Kern András, Rubold Ödön, Lukács Margit, Turay Ida és Körmendi János játssza. Ebben a filmben Bacsó Péter idealizált módon, a történelmi tényeket alaposan torzítva mutatta be a deportáltak életét. Ráadásul a valósággal szemben heppy end-del zárul, a színésznő némi kaland után visszatér a színpadra.