A gulág, mint a tervgazdaság része
A történelemben elsőként az 1917. december 7-én létrehozott Cseka (később utódszervezetei: OGPU, NKVD), illetve az Igazságügyi Népbiztosság feladata volt, hogy nagy tömegben olcsó emberanyagot biztosítsanak a nagyszabású építkezésekhezvalami, a természeti kincsek kiaknázásához. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, annak orosz nevéből - Glavnoje Upravlenyije Lagerej - származik a Gulág kifejezés.
A kényszermunkatáborok kettős céllal működtek. Részben azért, hogy megtisztítsák a szovjet birodalmat azoktól a személyektől, akik bármilyen formában veszélyeztethették a sztálini kommunizmus rendszerét, részben pedig azért, hogy az elhurcoltak rabszolgamunkájukkal járuljanak hozzá a szovjet birodalom gyors iparosodásához és modernizálásához.
A táborokban a Naftalij Aronovics Frenkel által kidolgozott rendszer működött, ami összekapcsolta a termelést a napi ételadaggal. Ha valaki nem teljesítette a kitűzött normát, csökkentették az ételadagját. Ezáltal természetesen még jobban legyengült, így még inkább képtelenné vált a norma teljesítésére. S ez így ment hetekig vagy esetleg hónapokig, míg a rab annyira le nem gyengült, hogy egyszerűen meghalt.
A XX. századi diktatúrák közül szinte mindegyik alkalmazta a koncentrációs táborokat, mint speciális szabadságvesztés-büntetést. Lenin már 1917 decemberében kijelentette, hogy be kell vezetni a kényszermunka-büntetést a sztrájkoló hivatalnokokkal szemben.valami Ezután egyre több parancsban és utasításban jelent meg a koncentrációs tábor kifejezés. Lenin 1918. augusztus 10-én elrendelte:
„a kulákokat, pópákat, fehérgárdistákat és más kétes elemeket koncentrációs táborokba kell zárni a városokon kívül”.valami
A Népbiztosok Tanácsa 1918. szeptember 5-i dekrétumában utasítást adott arra, hogy az osztályellenséget „koncentrációs táborokba kell zárni”. 1919. február 17-én az Oroszországi Föderáció Szovjetjének központi végrehajtó bizottsága ténylegesen a Csekának adta az ellenség és az ellenforradalmárok koncentrációs táborokba való internálásának jogát. A polgárháború befejeződése után kezdték a táborokban történő fogvatartást egységesen szabályozni.
A húszas évek végén kezdett kialakulni a GULAG valódi arca. Egyre több tábort alapítottak. Nem különítették el a politikaiakat a köztörvényes bűnözőktől, sőt ez utóbbiak lettek a táborok rettegett kápói. Ekkortól ismerték fel a táborrendszer gazdasági hatását:valami 1929-től a GULAG már a túlfeszített népgazdasági terv részévé vált. A fogvatartottak száma 1938-ra meghaladta a kétmilliót, miközben a személyi állományának kb. 25%-a pusztult el évente. 1950-ben érte el létszámának maximumát, a 2.500.000 főt.
A magyar állampárt 1947-től azt az álláspontot képviselte, hogy az internálás nem lehet az állam számára veszteséges, ezért a népgazdasági terv részévé váltak az egyes munkatáborok. Ennek a magyar GULAG-rendszernek a megszervezésére érkezett a Szovjetunióból Garasin Rudolf.valami Vas Zoltán és Gerő Ernő dolgozta ki az erre vonatkozó irányelveket.
Az internáltak nagyobb munkateljesítésre való ösztönzésére alkalmazták például az ún. napelengedést, vagyis a havi 100%-ot meghaladó teljesítmény után bányákban 5%-onként, egyéb munkahelyeken 2%-onként 1–1 napot elengedtek a büntetésből. A teljesítménytől tették függővé az egyéb kedvezményeket is.
A tiszalöki internálótábort egy új vízlépcső és vízerőmű felépítésének céljával hozták létre. A munkát ugyan szakemberek irányították, de a nagyberuházáshoz rabokat vittek dolgozni. A tábor létszáma 1400–1500 fő körül mozgott, akik többségükben olyan hadifoglyok voltak, akiket 1950 decemberében és 1951 elején adták át a szovjet hatóságok a magyar ÁVH-nak, azonban az nem engedték őket szabadon.
