12 hortobágyi kényszermunkatábor

Árkus

A Nyugati főcsatorna és az Árkus csatorna kereszteződésétől pár száz méterre eső árkusi telep légvonalban tíz kilométernyi távolságra van Hortobágy községtől. A Hármas fenék, a Szászfenék és a Csécsi mocsár: sivár, fátlan, mocsaras puszta övezte az Árkusi Állami Gazdasághoz tartozó kis majort, amely 1950. június végén kényszermunkatáborrá válván, fogadta a kitelepített családokat. Az első rabszállítmány: 104 család, 389 személy, Zala, Somogy és Baranya határ menti falvaiból, a telep szélén álló U-alakú juhhodály egyik szárnyában zsúfolódott össze. A hodály másik szárnyát a juhoknak továbbra is fenntartották.

A juhhodály egyik szárnya, 2006.Fotó: Landauer Attila

A kisgyerekekkel érkezők egy részének a gazdaság barakkjában és a magtár melletti kis, párhuzamos házsor kiüríthető épületeiben szorítottak helyet. A rendőrőrs és később az iskola is az egyik házban rendezkedett be.

A juhhodály lakóinak szétrendeződése, s egyúttal az alaptábor áthelyeződése a telep központi részébe kora ősszel kezdődött. Ehhez a gazdaság két barakkot biztosított, a rabok pedig vályogházakat építettek a magtár környékén, a házsorokkal szembeni területen. Ugyanitt egy marhaistálló kiürítésével, a kantin, konyha és latrina kialakításával a következő évre nagyjából kialakult az árkusi rabtábor végleges képe.

A tábor kiépülésével egyidejűleg a zsúfoltság fokozódott, ugyanis 1951 tavaszától szinte havonta érkeztek az újabb transzportok az ország különböző részeiből. Árkus 830 fő körüli létszámával a nagy, társadalmi-kulturális tagoltságát tekintve a nagyon heterogén összetételű táborokhoz tartozik. 1951 folyamán kilenc kisebb-nagyobb rabszállítmánnyal bővült a major. Az első nagyobb csoportot április 3-án Nyírség két, határ közeli falvából: Tyukodról és Porcsalmáról, az utolsót november 14-én, a csurgói járás községeiből hozták. A közbe eső hónapokban a transzportok Borsod Tisza menti községeiből: Borsodivánkáról, Tiszabábolnáról és Ároktőről (augusztus 2-án), a Pest megyei Kisnémediből (augusztus 8-án), Szegedről (szeptember 16-án), Záhonyból és Sarkadról (október 4-én) érkeztek. A hortobágyi táborok között Árkus adott helyet a legtöbb − összesen 19 − görögnek, akik a negyvenes évek végén menekültek Magyarországra. Nagy részüket 1951. augusztus 22-én deportálták ide Budapestről, a kőbányai görög kolóniából, másokat a borzasi tábor görög deportáltjai közül emelték ki a hatóságok. 1952-ben főleg táborközi áttelepítések révén: elsősorban Tedejről, szórványosan Mihályhalma és Polgár-Lenintanya táboraiból áthozott családokkal és személyekkel bővült a létszám.valami

Árkus meghatározó sajátossága, hogy olyan csoportok többé-kevésbé homogén tömbjeiből állt össze, amelyek kulturális háttere végletesen eltérő volt. Voltak itt arisztokraták és görög szabadságharcosok, a keleti végeken élő protestáns szegények és tehetősebb gazdák, dél-dunántúli katolikus falvakból való parasztcsaládok, deklasszált főhivatalnokok, a közigazgatás − kitelepítésük előtt még aktív − alkalmazottai, értelmiségiek és egykori csendőrök. Rendszerhű kommunista is akadt a táborlakók között. Sajátos csoportot képeztek a szegediek. Valamennyien 1945 előtti − többnyire idős − katonatisztek voltak, akiket az egymás közt „Szálló a Fehér Ökörhöz” nevezett marhaistállóba szállásoltak be.

A marhaistálló 2005-ben üresen. Landauer Attila felvételei

A kulturális sokféleség és az állandósult mozgatás miatt egyébként is nehezen konszolidálódó tábor összerázódására az első évben külön tehertételként nehezedett a korrupt és visszaéléseit brutalitással kompenzáló táborvezetés. A rabok (őrök által kijelölt) parancsnoka sorstársai ellen fordulva, összejátszott a rendőrőrssel és a gazdasági vezetéssel. Besúgók, rendőrökkel együttműködésre kész rabok valamennyi hortobágyi és nagykunsági zárt táborban voltak. A kápósodás beindulása árkusi specialitás. A visszaéléseknek és kegyetlenkedésnek − ugyancsak sajátos módon − külső hatósági beavatkozás vetett véget.

Borsós

A tábort és környékét Dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-19-A-b és L-34-19-A-d/1953. (1:25 000) térképszelvények részlete alapján. HM Hadtörténeti Múzeum, Hadtörténeti Térképtár.

A borsósi kényszermunkatábort 1952 nyarán hozták létre, a 33-as út mentén, két − egymástól külön álló − telepen, a mai Hortobágy község területén. A tábor Borsós I. néven ismert részének magva egy gépszín és a közelében kiürített épületek, közel a Hortobágyi Nagycsárdához, a Balmazújváros-Debrecen felé vezető út jobb oldalán. Hídi tábornak is nevezték ezt a telepet, mivel a Hortobágy folyó kilenclyukú hídjához is közel esett. A Borsós II. nevű táborrészt, ugyanennek az útnak két oldalán, a hídi tábortól másfél kilométernyire, a Hortobágyi Állami Gazdaság borsósi telepén, s egyúttal központjában hozták létre. A tábor súlypontja a hídtól keleti (Balmazújváros felé vezető) irányban, a 33-as út bal oldalán volt. A rabok nagy része itt: Borsós Sámuel tiszafüredi birtokos egykori tanyájának − korábban feltehetőleg idénymunkások szállásául is szolgáló − juhnyíró hodályában: az un. Nagyhodályban és a mellette épült cselédházakban, valamint a hozzájuk tartozó disznó- és tyúkólakban kapott helyet. Kisebb részüket ezzel az épületcsoporttal szemben, az út túloldalán, az Állami Gazdaság központjához közeli épületekbe (főleg a magtár padlására) szállásolták be.

A hatósági adminisztrációban egységesen Borsósként nyilvántartott telepek őrzését ugyanaz a rendőrőrs látta el. Ez a hídi tábor területén, a gépszín melletti épületben rendezkedett be. Az állami gazdaság üzemi épületei a Nagyhodállyal szemben, a 33-as út túloldali épületeiben voltak, kissé beljebb az úttól, a hortobágyi tározó tó közelében. A rabmunkát innen vezényelték, a rabokat a hídi központból felügyelték. A tábor meglehetősen tágas területe egybeesett a Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének borsósi üzemegységével és a hortobágyi puszták tradicionális középpontjával és központjával: a híd-csárda-kocsiállás-csendőrőrs által közrefogott területtel. Ebből a központi magból nőtt ki a későbbiekben − 1962-ben közigazgatási státushoz is jutva − Hortobágy község.

Borsós I. A gépszín 1987-ben

Borsós késői alapítású tábor: 1952 nyarán jelölték ki a június 25-én Miskolcról és (kisebb részben) a környékbeli borsodi községekből deportált családok − 539 személy − számára. A kiüríthető épületek fogadóképessége kezdettől fogva szűkösnek bizonyult. A miskolci családok többségét a híd közeli gépszínben és melléképületeiben (Borsós - 1), a többieket a borsósi Nagyhodályban (Borsós - II.) helyezték el. (A kitelepítettek Borsós - I fő szálláshelyét: a gépszínt − megkülönböztetésül a Nagyhodálytól – Kishodálynak és Pajtának is nevezték.) A következő hónapokban folyamatosan érkeztek a szállítmányok az ország minden részéből, szórványosan még Budapestről is. Június 27-én Besenyőtelekről, július 2-án Várpalotáról, 17-én Kisköréről, 18-án Békéssámsonból és Tótkomlósról, 24-én Szakmár-Résztelekről, és Sándorfalváról, hoztak kisebb-nagyobb csoportokat. 1952 forró nyarán sűrűsödtek az aratási, terménybeadási atrocitások, és sűrűbbek lettek a hatóságok megfélemlítési akciói is a falvakban. A kisebb borsósi szállítmányokba ezeknek a nappali lecsapásoknak − többnyire teherautókon hozott − áldozatai kerültek. A Békés megyei Kaszaperről július folyamán két ízben is hoztak családokat.

A feltöltődés ősszel is folytatódott, a nagyobb szállítmányokon túl, év végéig 36 alkalommal érkezett egy-egy család, vagy személy Borsósra. December végére közel 300 fővel gyarapodott a tábor létszáma. Mindez a rabok folyamatos mozgatásával járt. Állandósult a helykeresés. Az újonnan érkezők Borsós - II-re (a tulajdonképpeni Borsós tanyára, illetve az ottani állami gazdaság területére) kerültek. Itt a Nagyhodályba és közvetlen környékére (a cselédházakba és ólakba) képtelenség volt több embert bezsúfolni. Sokan átkerültek az út túloldalára, a gazdaság istállóiba, magtárának padlására, egyéb melléképületeibe. Az elhelyezést tovább nehezítette a hídi tábor lakóinak áttelepítése Borsósra. A hideg beálltával a gépszínt nem a rabok számára, hanem csirkekeltető kialakítása végett téliesítették. Itt csupán a melléképületek néhány családja maradhatott. Az áttelepülteket Borsósra szállították, kit hova tudtak elhelyezni. Volt, aki sátorba került, mások padlásokon, kazlakban, lakókocsiban húzták meg magukat, s olyan is volt, aki veremlakást alakított ki magának, nem tudni, hogy a Szibériában honos zemljanka mintájára, vagy hazai (pl. nyírségi) hagyományokat követve.

Az utolsó nagy szállítmány: 155 személy, 1953 második hetében, Kunmadaras-Berekfürdőről érkezett tehervonattal. A kunmadarasi családokat − az 1953. január 6-án végrehajtott éjjeli deportálás áldozatait − a csárda melletti kultúrházba zsúfolták be. Akik végképp nem fértek be se oda, se máshova, azokat átirányították a Polgár-Lenin tanyai táborba.

1953 elejére a tábor létszáma ezer fő körül stabilizálódott. Borsós, nagyságát tekintve − Ebest követően − a második a hortobágyi táborok sorában. Rövid életű (mindössze egy évig fennállt) gyűjtőtábor volt.

Merítő bázisa csaknem az egész országot átfogta: Rédicstől (Zala) Hangácsig (Borsod-Abaúj-Zemplén), Tótkomlóstól (Békés) Fertőrákosig (Győr-Sopron) sokfelől szállították ide a családokat. Sokféle foglalkozás és státus, a kulturális, nyelvi, etnikai és vallási jellegzetességek sokasága zsúfolódott itt össze. A tábor társadalma ugyanakkor alapvetően két nagy csoportra tagolódott: az alaptábort alkotó miskolci és a folyamatosan érkezett nem miskolci deportáltak megközelítőleg azonos létszámú körére.

Borsós I. A gépszín 1987-ben

A miskolciak foglalkozási és státus-összetétele vegyes volt, ugyanakkor fél ezres csoportjukban arányukat és különösen jellegadó szerepüket tekintve, meghatározó jelentőségű volt a kitelepítésükkor már deklasszált régi elit jelenléte. Állami, közigazgatási, rendvédelmi és pénzügyi főtisztviselők és tisztviselők, nagytulajdonosok, a háború előtt pozícionált és/vagy rendszerrel ellenséges érzületűnek feltételezhető értelmiségiek és különösen a katonatiszti kar képviselői tartoztak ebbe a körbe. A nem miskolciak − összességében ugyancsak félezer főt kitevő − szállítmányaiban is voltak értelmiségiek, előfordultak bennük ipari munkások, görög kommunisták, régi elithez sorolható családok. Döntő többségük azonban önállóan gazdálkodó parasztgazda („földkulák”), falusi kisiparos, kiskereskedő, vendéglős („kupeckulák”) volt. A nincstelen szegényparasztok aránya is jelentős ebben a körben.

Feszültségek és konfliktusok természetszerűen adódtak a kétféle társadalom s azokon belül is a sokféle értékrend, életviteli kultúra egymásra zsúfolásából. Borsós rabtársadalma ennek ellenére és a folytonos mozgatás, ide-oda rázás dacára, az őrök és a munkáltatók kapkodása közepette, valamiképpen mégis elég hamar összerázódott. Ebben fontos szerepe volt a táborlakók, főként az alaptábort alkotó miskolciak − közöttük a táborélet szervezésében jártas katonatisztek − szervezőkészségének.

A körülményekhez képest elviselhető életfeltételek kialakulását a táborhelyszín adottságai is segítették. A tábor két egysége az első félévben egymástól meglehetősen távol, közvetlenül az út menti sávban volt, rászerveződve az állami gazdaságra. Aztán a mozgatás-helykeresés időszaka jött, ugyancsak az útmentén, a tábor Borsósra áthelyezett súlypontjában. Végül az 1953 elején érkezett kunmadarasiak újra „széthúzták” a táborhelyszínt a híd és a csárda irányába. Ilyen körülmények között nehéz volt a tábor zárt területének biztosítása. A „telepesek” és „szabadok” elválasztását a többi táborban sem tudták következetesen megoldani. Borsóson különösképpen nem ment a „kinti” és a „benti” világ szigetelése. A rabok (főleg a miskolciak) kezdettől fogva, s a táborélet vége felé különösképpen, éltek is a tábor földrajzi helyzetéből és kényszerű nyitottságából adódó lehetőségekkel. A kunmadarasi szállítmány családjai már egy meglehetősen fásult-frusztrált őrséggel szembesültek, amelynek partnerével: a kapkodó gazdasági vezetéssel legalább annyi baja volt, mint őrizeteseivel. A munkaellátottság Borsóson többé-kevésbé folyamatos volt, jóllehet a tél beálltával itt is adódtak foglalkoztatási gondok. A rizstermelés itt is fontos gazdálkodási ágazat volt, emellett az állattenyésztés és − a szikes talajon erőltetett ráfordítások árán − a gabona-, illetve takarmánynövények termesztése is jelentős volt. A Hortobágy folyó és a tározó tó mindkét oldalán − a táborhelyektől távolabb: Malomházán és környékén is − rizsföldek húzódtak. A növénytermesztés idénykötött munkáin túl, a rizstermelést és öntözést szolgáló infrastruktúra: a tározó tó és a szivattyútelep karban tartása, a gátépítés és a termőterületek bővítése a téli hónapokban is biztosított munkalehetőséget. Az állattenyésztés, a tábortól távolabbi állattartó telepek (pl. Várostanya), a Borsóshoz tartozó mátai ménes a férfiakat − kiváltképpen az állatokhoz értő kunmadarasiakat −, a két baromfitelep a Hortobágy közelében pedig a nőket foglalkoztatta.

A rabok letelepítése Borsóson is megkezdődött, távolabb a „szabadok” kiépülő félben levő községétől, a tározó tó keleti oldalának, süppedékes-vizenyős talaján. Mire a rabok között Bánatfalvának nevezett házsor felépült, a tábor véghónapjait élte, felszabadítása nemsokára megkezdődött. A gazdaság vezetése (itt is) hiába marasztalta „telepes” dolgozóit, alig néhány család maradt Hortobágyon. Bánatfalva alapozás nélküli vályogházai nyomtalanul eltűntek, mára egykori helyük is nehezen azonosítható.

Borsós, Bánatfalva, 1954. Dr. Kováts Dániel felvétele

Borzas-Mihályfalva

A táborokat dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-19-C-a/1953 (1:25 000) térképszelvény részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti térképtár

Borzas-tanya helyét ma már épületmaradványok sem jelzik. A tábor azonosításához régi térképekre korabeli légi felvételekre van szükségünk. A tájékozódást ma is segítő földrajzi támpont a Nagy-darvas halom nevű kurgán, a kunkápolnási mocsarak közelében. Borzas tanya, amely 1950-ben már a Hortobágyi Állami Gazdaság egyik üzemegysége volt, a kunmadarasi réten, a mocsárvilágtól észak-keletre, a csapadékos vagy száraz időjárástól függően egy-másfél kilométerre helyezkedett el. A legközelebbi lakott település: Nagyiván légvonalban öt és fél kilométerre volt a tanyától. Ennek ellenére Borzas a hortobágyi táborvilág eldugott, esős időszakban gyakorlatilag megközelíthetetlen egységei közé tartozott. Elszigeteltségéhez az is hozzájárult, hogy területe a kunmadarasi szovjet repülőtér gyakorló terébe esett. Az alaptábort az 1950. június 25-én érkezett deportáltak hozták létre. Ez a 297 fős szállítmány azokból a baranyai családokból állt össze, akiket a június 23-i nagy határsáv-kitelepítés keretében hurcoltak el a Nyárád-Harkányi Síkság és a Villány − Mohács vonaltól északra és délre eső dombvidék sváb falvaiból.

Az elrendeződés napjaiban, 1950. június 27-én hatvani vasutas családokat: családfő nélkül érkezett asszonyokat és gyermekeket hoztak a tanyára. (Egyidejűleg a családfő-férfiakat Recskre deportálták.) A tábor feltöltése Somogy megyei kitelepítettekkel folytatódott. A hatvaniak utáni legnépesebb csoport 1951 júniusában Fertőbozról érkezett. 1951. augusztus 22-én nyolc Budapestről kitelepített görögöt fogadott a tábor. November 13-án újabb szállítmány érkezett Somogy megye tizenhárom községéből. Az állami gazdaság központja és a rendőrőrs a tanya kúriaszerű épületében rendezkedett be, a rabok első szállítmányai az istállókban kaptak helyet, a később érkezők barakkokat építettek maguknak. A tábor kiépítése 1950–1951-ben a létszámbővüléssel párhuzamosan folytatódott, s mire végleges formája és rendje kialakult, helyzete a környékén folyó lőgyakorlatok és gyakorló bombázások miatt tarthatatlanná vált.

Mihályhalma

A borzasi tábort 1951–1952 fordulóján átköltöztették Nádudvar közelébe, a Hortobágyi ÁG Borzastól légvonalban mintegy nyolc kilométernyire fekvő mihályhalmi telepére. A rabok a telep központjában álló magtár melletti istállóba („százas”) és két Borzasról átszállított, illetve újonnan épült barakkba költöztek. A létszám 480 fő körül stabilizálódva, Mihályhalmán lényegesen nem változott.

Barakkok Mihályhalmán. Fulmer István fotója, 1953

A táborrendszer egészét tekintve, Borzas-Mihályhalma a közepes nagyságú táborok közé tartozott. Összetétele a csúcslétszám idejére vegyes képet mutatott: társadalmi státusok, nyelvi és etnikai kötődések sokféleségét egyesítette. Karakterét ugyanakkor mindvégig a svábok közössége határozta meg. A tábornak ez a jellegadó magva mindvégig maga mögött tudhatta az otthon maradt rokonság-szomszédság támogatását. A rendőrök hozzáállása a csomagküldéshez meglehetősen ambivalens volt: tiltották is, korlátozták is, engedték is, − többnyire szemet hunytak fölötte. A tábor működtethetősége ugyanis jórészt a sűrűn érkező csomagokon is múlott. A dél-baranyai falvak így jelentősen hozzájárultak a Borzas-Mihályhalma fenntartásához. Az élelmiszerszállítmányokra az őrök, sőt a gazdaság vezetősége is ráfűződött: a csomagok visszatartásán, dézsmálásán túl a rabok és őrzőik közötti ügyletekre is volt példa. A tábor életét megrázó atrocitások és konfliktusok is

részben erre a sajátos egymásrautaltságra vezethetők vissza. Borzas és Mihályhalmáról korabeli fényképek is készültek. A felvételek a borzas-mihályhalmai körülmények viszonylagos „lazaságának” és Fulmer István háromfai diák leleményességének köszönhetők, akinek sikerült megtartani és a szabadulásig rejtegetni fényképezőgépét.

Deportáltak Borzas Mihályhalmán

Borzas, rizsgyomlálás előtt. A képen Becker József (Szajk) látható. Fulmer István fotója

Ebes

A tábort és környékét dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-19-A-b és L-34-19-A-d/1953 (1:25 000) térképszelvények részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti térképtár

A tábor az Ebesi Állami Gazdaság területén volt, a vasúti fővonaltól kb. egy kilométernyire, Hajdúszoboszló és Debrecen között nagyjából félúton, a kiépülő félben levő Ebes község közelében. Termékeny, takarmánynövények (főleg kukorica) termesztésére, belterjes állattenyésztésre alkalmas, tanyás terület a hajdúsági löszháton. A gazdálkodás ezen a vidéken alapvetően különbözött az ide 20-25 kilométernyire eső hortobágyi pusztai gazdálkodástól. A kitelepítések idején Ebes, ha földrajzilag nem is, szervezetileg Hortobágyhoz tartozott: 1949-ben létrehozott állami gazdaságát 1951 decemberében − az Állami Gazdaság központosítás jegyében − Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjéhez kapcsolták. A negyvenes évek végétől Ebes térségében is folyt a tanyafelszámolás, tagosítás. Ezzel párhuzamosan kis téeszcsék (Hunyadi, Kossuth, Marx, Vörös Csillag), a mintagazdaságnak elgondolt állami gazdaság jött létre, és 1949-1950-ben megkezdődött a kollektivizált agrárüzemekhez kapcsolódó − szocialista mintafalunak tervezett − község kiépítése. A jó minőségű ebesi földeken a múlt század közepén radikális népességcsere ment vége. A tanyák kiürülőben voltak, gazdáik menekültek. 1951-ben felgyorsult a térség benépesítése. Kellett az olcsó munkaerő, jöhettek a „telepesek”, az állami gazdaság kényszermunkára fogható rabszállítmányai.

Ebes. A vasútállomás épülete

A tizenkét hortobágyi és nagykunsági rabgazdaság sorában Ebes a legnagyobb: csúcslétszáma − 1952 novemberében − 1071 fő volt. Huszonkét hónapos fennállása során Ebes (a másik ezren felüli létszámú táborhoz: Borsóshoz hasonlóan) gyűjtőtábornak tekinthető: sokfelől, sokféle családot telepítettek ide. A kiürített tanyákba, gazdasági épületekbe beszállásolt családok szocio-kulturális összetétele nagyon heterogén. Az itt őrzött személyek és családnevek nehezen azonosíthatóak. Az első rabszállítmány: néhány szegedi család és Szeged környékén, a Bács-Kiskun és a Zala megyei határ menti községekben bevagonírozott családok 1951 november 23-án érkeztek. Kivagonírozásukra az azóta megszűnt Ebes előtti kis megállóban: Vérvölgyön került sor. Ebben az évben még december 19-én érkeztek Ebesre telepesek, ugyancsak a déli határsáv községeiből, főleg Zala megyéből: a Göcsej és a Muravidék aprófalvaiból. Az első: 1952. január 9-i rendőrségi összesítés szerint a tábor létszáma 321 fő volt. Ez a 320-330 között mozgó létszám június elejéig változatlan volt. Június 19-én újabb nagyobb szállítmánnyal 400 fő közelébe emelkedett a létszám. Ez a turnus azokból a családokból tevődött össze, akiknek a második (1952.június 17-i) nagy zalai kitelepítés során nem jutott hely a célállomásként kijelölt kócsi táborban, így átirányították őket Ebesre. Két hét múlva, július 3-án érkezett a legnépesebb szállítmány: a szegediek 678 fős csoportja. A tábor létszáma ezzel ezer fő fölött stabilizálódott. Egyetlen nagyobb csoport érkezett még: a Somogy megyei Lakócsáról július 26-án papjukkal együtt deportált négy horvát család, összesen 27 személy.

Az 1951-es − táboralapító − szállítmányokat az ebesi vasútállomástól dél-keletre, a vasútvonal és a Hajdúszovátra vezető műút közötti terület egyik megmaradt tanyájának: a Nagy Béla-tanyának gazdasági melléképületeiben helyezték el. Nagy Béla-tanya a terület vízgyűjtőjének számító Pece-ér mentén álló épületcsoport volt, két és fél kilométernyire az állomástól. (A fél évszázaddal ezelőtt még széles nádsávval övezett Pece-ér észak-kelet − dél-nyugati irányban kanyargott a vasútvonal és a hajdúszováti műút közötti területen.) A tanya kúriaszerű főépületéhez az állomástól déli irányba tartó, egyik dűlőútból nyílt kis bekötőút vezetett. A több szobás kúriát a rendőrőrs foglalta el, a melléképületekbe: istállókba, pajtába, ólakba, fészerbe a „telepeseket” szállásolták be. A rendőrőrshöz kapcsolva − „telepes” tanerő beállításával − 1952-ben tábori iskola beindításával próbálkoztak, és a táborélet beindulásával, a tábor egészségügyi felügyeletét ellátó orvos is ide járt ki Hajdúszoboszlóról. A Nagy Béla tanyától a Pece-ér mentén északi irányban kb. egy kilométerre fekvő tanyabokorban és ezzel szemben: a hajdúszováti út túloldalán, az állami gazdaság rendezkedett be. Utóbbi: a Horváth-tanya volt az állami gazdaság központja.

Rekonstruált barakk

Az 1952 nyarán érkezett népes rabszállítmányoknak Nagy Béla tanya melléképületeiben már nem jutott hely. A szegediek és a lakócsaiak hónapokig sátrakban laktak. A létszámrobbanás a tábor gazdasági vezetőit és őreit nehezen megoldható elhelyezési, munkáltatói és őrzési problémák elé állította. Az ebesi gazdaság fő profilja az állattenyésztés volt. Az állatoknak is hely kellett, a „telepeseket” is el kellett valahova szállásolni. A szállítmányokkal nemcsak értékes munkaerő, hanem gazdálkodáshoz nem szokott városi népség, munkára kevéssé alkalmas családtagok: gyerekek, öregek is szép számmal érkeztek. Télen a jószágok az istállókban elsőbbséget élveztek, a telepesek kiszorultak a környék megmaradt tanyáira. Babaliget és a patkányiról hírhedt „Pockos” területén nagyobb csoportot tudtak elhelyezni, a tábor kisebb egységei a még megmaradt környező tanyákra zsúfolódtak be. Ebes folyamatos mozgásban-mozgatásban élő, szétszórt elrendezésű, részben tanyás tábor volt. Az állandósult átmeneti állapot, az inkompetens gazdasági és az erőszakoskodásra hajló rendőri vezetés súlyosbította a táborélet elviselhetőségét. A zűrzavaros állapotokra megoldásként kínálkozott a − központi határozattal lehetővé tett − letelepítés. A Horváth tanyai Állami- Gazdasági központ mellett 1952-1953 fordulóján az elbontott tanyákból kinyert − megvásárolható − építőanyag elviselhetőségét. A zűrzavaros állapotokra megoldásként kínálkozott a − központi határozattal lehetővé tett − letelepítés.

Elep

Az elepi tábor területe a nádudvari út mentén, 1953. Dr. Hajdu Lajos rekonstrukciója az L-34-19-B-c/1953 (1:25 000) térképszelvény alapján. HM Hadtörténeti Múzeum, Hadtörténeti Térképtár

Az elepi tanyavilágra épült állami gazdaság 1951 késő tavaszán létrehozott tábora, a Hortobágyról Debrecenbe tartó 33-as út nádudvari leágazásánál, másfél-két kilométerre a főúttól, Nagyhegyes közelében, az út két oldalán helyezkedett el. Természeti adottságait tekintve, Elep nem tartozik a Hortobágyhoz. Térsége földrajzi ütközőterület: a hajdúsági löszhát peremvidéke, közel a hortobágyi szikes puszták pereméhez. A nádudvari út jobb (Hortobágy felé eső) oldala: a Mike- és a Fertő-laposi tavak környéke mélyebb fekvésű, rétes-mocsaras vidék. Az út bal (Nagyhegyes felé eső) oldalának területei magasabb fekvésű löszhátak. Egészében véve, jó termőhelyi adottságokkal bíró, állattenyésztésre is kiválóan alkalmas, tanyás terület.

Az elepi Állami Gazdaság 1950-ben jött létre a Rickl-család Pecze ér menti majorjában, és a birtokaikról elűzött balmazújvárosi, elepi és debreceni gazdák tanyáin. Az állami gazdaság 1951-ben előbb a Hortobágyi ÁG-Egyesülés, majd a decemberre a közel hatvan ezer holdas Hortobágyi Állami Gazdaságok Trösztjének egyik egysége lett. Az elepi tábort ebben a központosítási folyamatban, a hortobágyi rabgazdaság-rendszer részeként létesítették.

Néhány családot − Somogyból és Baranyából − 1951 tavaszán hoztak a kiürített tanyákba. Az első nagyobb szállítmány: 347 fő, a nyugati határsávból érkezett Hortobágy állomásra. Őket július 21-én telepítették ki a Rábától északra eső területekről: Vas és Győr- Sopron megye határvidékéről: a szombathelyi, szentgotthárdi, kőszegi, mosonmagyaróvári, soproni járás falvaiból. A családokat a nádudvari úttól balra eső tanyákba zsúfolták be. Ugyanitt, a Vértesi tanyán szállásolta be magát a rendőrség, s ezzel július-augusztus fordulóján létrejött a tábor. A rendőrőrs innen nemsokára elköltözött: a Nagy-tanyán építettek számukra helyiségeket. Ősszel újabb csoportok érkeztek Somogy megye déli részéről, a legtöbben a nagyatádi járásból, november-december folyamán. Év végén a tábor létszáma megközelítette az 500 főt (498). A következő s egyben utolsó nagy szállítmány az 1952. május 28-án deportált somogyi és zalai családok 500 fő körüli csoportja. Ők az út jobb oldala felőli tanyákat foglalták el. Ugyanitt: az Elep magvát képező Tóth-tanyán volt az állami gazdaság központja a „telepeseket” is ellátó üzemi konyhával, és az iskolának használt helyiség, ahol a maguk közül választott tanítónő foglalkozott gyerekeikkel. A tábor 1952 júniusában volt a legnépesebb: a K-őrsök összesítése szerint létszáma ekkor 982 fő.

A „telepes” rabok a tábor egymással szemközt fekvő két súlypontja: a rendőrőrs és az elepi Állami Gazdaság központban, illetve a környező tanyákon éltek, két-három kilométeres körzetben, esetenként a súlypontoktól is meglehetős távolságban. Szálláskörülményeik alakulása, a szerencsén és ügyességen túl, az érkezési sorrenden is múlott. Akik előbb érkeztek, azoknak jobb hely jutott. Őrzőik biztonsági okokból azon voltak, hogy minél több családot egy helyre zsúfoljanak. Esetenként egy-egy tanya létszáma meghaladta a száz főt. A szállásra alkalmasabb istállókon, hodályokon túl, a fészerek, baromfi- és disznóólak is benépesültek. Hasonlóan a többi táborhoz, Elep is folyamatosan épült: a „telepesek” napi munkájuk után, beszállásolásuktól szabadulásukig próbálták elviselhetővé alakítani körülményeiket.

Elep - ÁG-épületmaradvány, 2006

A morfológiai, gazdálkodási és települési adottságok alapvetően meghatározták a tábor jellegét és életvilágának mindennapjait. Elep, a szikes puszta „majoros” táboraival szembeállíthatóan, „tanyás” tábor. Határainak kijelölése és őrzése végig körülményes és nehezen megoldható volt. Idegeneknek tilos volt egy-egy tanya területének megközelítése, s munka után a „telepesek” sem hagyhatták el szálláskörletüket. Erre tábla figyelmeztetett. Mégis sokan jutottak tiltott területen túlra, Nádudvarra, Balmazújvárosba, még Debrecenbe is. Az őrsparancsnokság nem tudta egy pontból szemmel tartani tábor egészét, a táborlakók napi életét. S ami ugyanilyen fontos: saját beosztottjainak mozgását sem volt képes szoros kontroll alatt tartani. Az első évben egy őrsparancsnok és nyolc beosztott rendőr látta el a szolgálatot. Az 1952. májusi nagy kitelepítés alkalmával, amikor a táborlétszám több mint kétszeresére nőtt, a K-őrs létszámát 24 főre egészítették ki. A parancsnokság az egyes tanyákhoz kijelölt őrökkel próbálkozott. Hátrányai is lehettek ennek: a táboréletről szóló emlékezésekben rendre előjön a rendőrök fraternizálása. A tábori rendtartás-összerázás napi rituáléi: a felsorakoztatások létszámolvasással el-elmaradtak.

A csúcslétszáma idején közel ezer fős táboron belül sem követhetők az összetartás, jellegformálódás nyomai. A tábor nem rázódott össze közösséggé, jellegadó személyiségeit − ha úgy tetszik: hőseit− nem őrzi az emlékezet. Elep széttagolt tábor volt, a tábortársadalom szegmentált maradt, a táborélet mindennapjai nehezen rekonstruálhatók. Az együtt érkezettek együtt is maradtak, többé-kevésbé elszigetelődve a máskor-máshonnan érkezőktől. A fennmaradt emlékekben kölcsönös távolságtartásra utaló jelek is előfordulnak. Az előbb érkezett nyugat dunántúliak − munka- és sovány megélhetési lehetőségeiket féltve − rossz szemmel nézték a később jött népes somogyi és zalai szállítmányokat, akik viszont a nyugati határ csempész népségétől idegenkedtek. Az állami gazdaság alkalmazottai: a „szabadok” − agronómusok, brigádvezetők, gépkezelők, adminisztrátorok főleg − kezdettől fogva kisebbségben voltak. 1952-ben a „telepesek” − „szabadok” kettőség az ÁG területén végképp felszámolódóban volt. A „telepesek” lassan kiszorították a „szabadokat”, az állami gazdaság valójában rabgazdaságként működött. A népes rendőrőrs számára 1952-ben az állami gazdaság központjában új épületeket húztak fel, amelyek átalakítva, ma is állnak. Ezek és a telep időt állóbb épületei alapozták meg a későbbiekben létrehozott kis település, Elep magját. (Eleppel szemben, az út bal oldalán, a szerveződő termelőszövetkezethez kapcsolódva, Nagyhegyes is ekkoriban kezdett kiépülni.) A „telepesek”, viszonylag laza rendőri őrizet mellett, belenőttek a „szabad” világba.

Elep - Magtár, 2012

Kócs

A táborokat dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-18-B-d/1953 (1:25 000) térképszelvény részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti térképtár

Pontosabban Pusztakócs. Az Egyektől délre eső mocsaras rétek és a Nagyivántól észak-keletre húzódó puszták táborai: Lovassy-tanya, Piroska-tanya és Jusztus-tanya és egy délebbre eső melléktábor Tiszaigar határában. Kócs a folytonos helykeresés tábora: a Gulág-rendszerű kényszermunkára deportálás sajátosságait legtisztábban megtestesítő mozgó tábor volt, a Hortobágy nyugati és a Nagykunság keleti peremén, Tiszafüred közelében. Lakóinak mindennapjai a beszállásolástól a szabadulásig a költöztetés és az átmenet körülményei között teltek. Eddigi ismereteink szerint, 650 fő körüli csúcslétszámával, Kócs a nagyobb táborok közé tartozott. A tábor népessége két nagy csoportból tevődött össze. Az első az 1950. június 23-i határsáv-kitelepítés keretében Zalából: zömmel Göcsej és a Mura-vidék kis falvaiból érkezett, a második szállítmányt 1952 június 18-án Nagykanizsán vagonírozták be. A két nagy csoport a tábor negyven hónapos fennállása alatt, többnyire Zalából, szórványos kitelepítésekkel bővült. A legnépesebb rabszállítmány, 13 család, 43 személy 1953. március 31-én érkezett Baranyából: Óbánya, Mecseknádasd és Pécsvárad községekből.

Az 1950. június 25-én hajnaltájt, a Budapest-Debrecen vasútvonalon, Egyektől néhány kilométernyire kivagonírozott zalaiakat egy közeli, kiürített kúria − a Lovasy-tanya − melléképületeibe vitték és kísérték. A kúria közel esett a 33-as úthoz, amely akkor még kis forgalmú makadám út volt. Az első napok jórészt a szabadban teltek. A rendőrőrs beköltözött a kúriába, a kisgyerekes családoknak a kúria padlásán jutott hely, a többiek két kiürített birkahodályban és egy magtárban rendezkedhettek be. Ősszel a táborlakók egy részét távolabbra, a tiszaigari állami gazdaságba vezényelték rizsaratásra. A többieknek is menniük kellett a hodályokból a zsupptető és a falazat hiányosságai miatt. Az igariak másfél évig távol maradtak, külön rendőrőrs őrizete alatt, a kócsi tábor melléktáboraként. A helyben maradóknak a Lovasy-tól öt kilométernyire, a Piroska-tanyán (a korabeli térképen Kovách-tanyaként is szerepel) egy dohányszárítóban találtak helyet. Akik nem fértek be, azoknak két-három kiürített tanya jutott a közelben. A következő nagy átrendeződésre 1952 júniusában került sor, amikor megérkezett a nagykanizsai szállítmány. Ekkor az egész tábor átkerült a 33-as út északi oldalára, beljebb a pusztába, Nagyjusztus-ra és részben Kisjusztusra. (A majorok elnevezése − a „Lovasy”-hoz hasonlóan − itt is az egykori birtokosra utal.) Akiknek az első hetekben nem jutott hely, sátrakat kaptak. A többieket a volt majorgazda épületébe (a „Cserepesbe”), a kitelepített hízóbikák istállójába („göbölös”, illetve „ökörszálló” néven is emlegetik) és más gazdasági épületekbe zsúfolták be. Az ősz folyamán a „Cserepes” bővítésével, barakkok felhúzásával, közeli tanyák elfoglalásával folytatódott a tábor építése. Egészen 1953 kora tavaszáig, amikor − hasonlóan a többi táborhoz − Kócsott is téglajegyek vásárlására és vályogvetésre kötelezték a táborlakókat: megkezdték velük a kulákfalvak kiépítését. Az építés − ahogy a táborok többségében − Kócsott sem jutott tovább a vályogvetésnél és néhány rozzant vályogház felhúzásánál.

Lovasy-tanya a deportálások idején

A munkára vezényelt kócsi „telepes” mozgástere tágas volt. Gyalogmunkásként a 33-as út két oldalán húzódó sávban mozgott. A sáv északi felét az út bal oldalán (a hortobágyi csárda felé menet) nyugat-keleti irányban a Patkós és a Meggyes csárda környéke, Észak felől az egykori „sóút” (Hortobágy valamikori főútvonala) határolta. Az út jobb oldalán, déli irányban a Tiszaigar − Faluvéghalma (Zám puszta) vonaláig terjedt a mozgástér. Tartósabb kampánymunkák esetén a kócsiak messzebbre: Karcagtilalmasra, Tiszabőre, Tiszasülyre is eljutottak. A szálláshelyek körüli, tanyák közötti több órás napi gyaloglás vagy vontatózás kimerítő volt ugyan, de előnyökkel is járt: a szabadabb mozgás és érintkezés előnyeivel. A tágabb mozgástérben különösen nehéz volt a „telepesek” és „szabadok” következetes elszigetelése.

A tábor társadalma a nagykanizsaiak érkezéséig többé-kevésbé homogén volt. Főként a Kerka és Mura menti falvak kisegzisztenciái: parasztok, kisiparosok, kevés foglalkoztatási kapacitással is bíró fűszerüzlet-, kocsma-, cséplőgép- és malomtulajdonosok érkeztek az első szállítmánnyal. Sokan közülük olyanok is, akik határon túli rokoni-baráti-üzleti kapcsolataikat, kettős birtokos státusukat fenntartották, amíg lehetett. A már deklasszáltként elhurcolt volt csendőrök, közigazgatási tisztviselők kitelepítésük idején többnyire már visszailleszkedtek abba a paraszti háttérbe, ahonnan korábban kiemelkedtek. Erre a falusi, paraszti- parasztpolgári alapra jött rá 1952 nyarán a nagykanizsaiak meglehetősen vegyes összetételű szállítmánya: tisztviselők, katonatisztek, nyugdíjas értelmiségiek, kereskedők, kisebb-nagyobb államosított cégek egykori tulajdonosai. Az „urak” − a göcseji parasztok szemében. Zsidó túlélő házaspár is volt közöttük, és a kommunista tisztogatások áldozatául esett ávh-s tiszt is volt, akiben néhány táborlakó pár évvel azelőtti vallatójára ismert. Nem volt konfliktusmentes a tábor összerázódása. Erre − a szálláshelyek bizonytalanságán túl − további tehertételként nehezedett a tábor hírhedt őrsparancsnoka: a rabok emlékezéseiben „nyiszlett szadistának’” titulált Balla Mihály.

Kónya

A tábort 1950 júniusában hozták létre Kónya pusztán, a január 1-én alapított Kónyai Állami Gazdaság juhászatának s egyben központjának területén. A gazdaság ugyanebben az évben, betagolódva a Borsósi Állami Gazdaságba (a hortobágyi központba), annak egyik üzemegységeként működött. A juhászat és környéke: Kónya tanya, kisajátítása előtt a Semsey család balmazújvárosi birtokainak részeként, jól kiépített és felszerelt juhászat volt, 200 méternyire a Hortobágy és Balmazújváros közé eső vasútvonal kónyai megállójához (bakterházához). A tábor helyszínéül kijelölt tanya légvonalban Hortobágytól és Balmazújvárostól egyaránt kb. hét kilométernyire, a pusztát átszelő 33-as úttól északra, légvonalban négy kilométernyire fekszik. Hat évtizeddel ezelőtt Kónyát a vasúti bakterház felől lehetett legkönnyebben megközelíteni.

Az első rabszállítmány: mintegy 350 személy, 80-100 család vasúton érkezett. A Jugoszlávia menti határövezet Vas és Zala megyei szakaszának községeiből deportálták őket, a déli határsávot sújtó, 1950. június 23-i kitelepítés keretében. Kivagonírozásuk a bakterház közelében történt, június 25-én. Onnan szekereken, illetve gyalogmenetben jutottak el a táborba. Két nap múltán új szállítmány érkezett ponyvás teherautókon: a hatvani vasutas-feleségek gyerekeikkel. Ők a hatvani ferences rendház melléki − klerikális gócnak minősített − vasutas-telep felszámolásának áldozatai voltak: 19 nő és 31, jobbára kiskorú gyerek. Az asszonyok férjeit Recskre internálták. (A Hortobágyra deportált 34 hatvani család másik felét az elosztó helyen: a kilenclyukú hídnál a borzasi táborba irányították.) Az év második felében nagyobb létszámú rabszállítmány nem érkezett Kónyára. 1951-ben kb. száz fővel gyarapodott a létszám: nagyobb csoportot − megközelítőleg 30-30 főt − Körmendről és Budapestről szállítottak. A feltöltődés 1952 folyamán lassuló ütemben a tábor felszámolásáig folytatódott: 1953 nyarára a táborlakók száma 550 fő körül alakult. A létszámot részint a többi táborból (esetenként büntetésből) átirányítottak, továbbá olyan börtönből, internálásból szabadult személyek bővítették, akiket a hatóság − szorosabb szemmel tartás végett − nem engedett vissza otthonukba, családjukhoz. Így került például 1951 telén − internálásukból szabadulván − négy záhonyi vasutas férfi Kónyára.

Kónyát Hortobágy község keleti széle felől, a 33-as útból nyíló földúton is meg lehetett közelíteni. Az út − kétfelé osztva a tanyát − Ferenc majoron s azon túl Nagyhorton át a Balmazújvárost Tiszacsegével összekötő kövesút irányába vezetett, végig a Semsey-család balmazújvárosi birtokain. Az első deportált-szállítmány a tanyát átszelő út bal oldalán: Kónya messziről feltűnő, jellegadó épületében, a juhhodályban kapott helyet. Egyelőre ideiglenesen, az U-alakú épület egyik szárnyába összébb szorított juhok mellett. Akiknek nem jutott hely, vagy a bűzt nem bírták, a szabad ég alatt vagy a hodállyal szembeni, kocsiszínként is használt, lábas pajtában húzták meg magukat. A csomagokat is ide kellett behordaniuk, rendőrségi ellenőrzésre. A tanyának ehhez a részéhez még egy hosszanti fekvésű gazdasági épület és egy kis műhely tarozott.

A juhhodály Hortobágy felől (Landauer Attila fényképfelvétele, 2006)

A juhhodály belül. (Bodó Vera fényképfelvétele, 2006)

A Ferenc major felé tartó út hodállyal-pajtával szembeni oldalán volt a tanya többi építménye: két kisebb tégla- és egy nagyobb, hosszanti vályogépület a hozzájuk tartozó disznó-és tyúkólakkal. Ezekben rendezkedett be a gazdaság irányítása és a rendőrőrs. Ugyanitt lakott − pontosabban: maradhatott − a juhászként alkalmazott Blága György és családja. Őket a kisajátítás után az állami gazdaság átvette gróf Semsey Andor menesztett bérlőjétől. A számadó juhászból államosított, majd rabgazdasági juhásszá degradálódott Blágáék táboron belüli státusa sajátosan alakult: nem sorolódtak a „telepes” rabok közé (elvileg érintkezni sem volt szabad velük). Ugyanakkor rendőri felügyelet alá helyeződvén − izolálva a deklasszáltaktól, de mégiscsak közöttük − valamiképpen ők is foglyai lettek a tanyának.

A tábor területe a kútmaradvánnyal. Landauer Attila fényképfelvétele, 2006.

Barakkbejárat, 1953.

A hodály udvarán álló gémeskút vize ihatatlan, a zsúfoltság kezdettől fogva tarthatatlan volt. (Az első hónapokban lajtos kocsin érkezett az ivóvíz, Ferenc major artézi kútjából, illetve a bakterház felől.) Az érkezés után azonnal megkezdődött a tábor kiépítése és működőképes állapotba hozása. A gazdasági épületek mögötti szabad, a vasút felől, kis erdővel lezárt területen két barakk és két hosszú vályogház, konyha és latrina épült, továbbá kutat is fúrtak. Ez lett a táborterület, amelyet Észak-Nyugat felől a vasúti bakterház felé tartó út határolt. A tábor időszakában még működőképes állapotban volt az út menti lóvasút. (A „lóré” − az uradalmi időkben szabályos menetrend szerint, a fővonalak menetrendjéhez igazodva − szállította a terményt és az embereket Ferenc major és a kónyai vasúti megállóhely között.)

A kónyai táborlakók együttese kezdetben homogén közösség volt. Az első nagy szállítmánnyal érkezettek: a Rába-völgy, Felső Rába-vidék (Vend-vidék), Őrség, Göcsej, Mura-vidék aprófalvainak, többé-kevésbé elzártan élő, külön álló és csoportos szórványainak (szereinek) törekvő és tehetősebb kisegzisztenciáiból: parasztokból, kisiparosokból, fűszeresekből, kocsmárosokból, malmok és kis fűrésztelepek (gatterek) tulajdonosaiból kerültek ki. Az 1950-ig helyben maradt, addigra már a gazdálkodásba visszahúzódott, csendőröket, jegyzőket és egyéb köztisztviselőket erről a vidékről is maradéktalanul begyűjtötték. A földművelés mellett a víz és az erdő adta lehetőségek valamennyiük életviteléhez hozzá tartozott. Ebben a − modernizációtól alig érintett − erdőségekbe ékelődött falusi világban inkább a szocio-kulturális (felekezeti, nyelvi, etnikai) tagoltság, mint a társadalmi státus és a vagyoni-jövedelmi helyzet különbözőségei a szembetűnők. Az alaptábor közösségének egyöntetűségén a beszállásolás hetében érkezett hatvani csonka családok sem változtattak sokat. A táborlakók − felekezeti különbözőségeken túlmutató − vallásossága is fontos homogenizáló tényező volt.

A későbbiekben: a táborélet három éve alatt, sokat változott, s a végére a „hozott” társadalmi státusok tekintetében meglehetősen sokszínűvé vált a táborlakók összetétele. A létszámbővülés során a tábor az ország sokféle területéről sokféle száműzött gyűjtőhelyévé vált. Városi, fővárosi polgárok, értelmiségiek, volt vezérkari tiszt, deportált izraelita gyártulajdonos Budapestről, többnejűségben élő, muzulmán vándorkereskedő, Magyarországon rekedt görög kommunisták (Rákospalotáról), „fehér” (annak idején a Szovjetunióból emigrált) oroszok és börtönből, illetve a környező táborokból átirányított rabok érkeztek Kónyára. A folyamatosan mozgásban tartott, a vasútvonal közelsége miatt nyugtalanító, a „szabadok” világától elkülöníthetetlen rabgazdaság rendészeti felügyelete meghaladta az őrök kompetenciáit, és túlkapásokra hajló feszültségben tartotta a táborrend fenntartására kirendelt rendőri állományt. Voltak szökések, s a rabok és az őrök körében is előfordult öngyilkosság. Egy Budapestről deportált fiatalember vallatásai közben végzett magával. Három rendőrparancsnok váltotta egymást Kónyán. Közülük a második, akit Árkusról helyeztek át ottani visszaélései miatt, főbe lőtte magát a táborban.

A kónyai állami gazdaság, szakszerűen vezetett, modernizált és funkciókban gazdag birtokot örökölt. A Semsey grófok uradalmi földbérletei mintaszerűen kiteljesítették a pusztai gazdálkodás lehetőségeit. A halastó, a rizstelepek (Hort, Karinkó), az öntözőrendszerhez kapcsolt kertészet, a magtárak (a szomszédos Ferenc majorban és távolabb: Balmazújvároson), a főleg juhászatra összpontosult állattenyésztés, a tejfeldolgozás (sajtüzem), a ló- és tehénistálló, a baromfitelep biztosította a munkalehetőségeket. Nem annyira a „telepes” rabok és az itt rekedt „szabadok” munkakultúráján, inkább az állami gazdaság vezetőinek alkalmatlanságán múlott, hogy a gazdaság hanyatlásnak indult az ötvenes évek elején. Helyzetét tovább súlyosbította az 1953-as amnesztiarendelet és következménye: a rabgazdaság felszámolása, a munkaerő javának szétszélesedése. Ekkoriban már Kónyán is épült a telepesfalu: a Ferenc majorra vezető út bal oldalának süppedékes talaján. Ez a telep pár év múlva nyomtalanul felszámolódott. Kissé távolabb az út jobb oldalán, a magtár környékén viszont 1954 folyamán, munkaszolgálatos katonákat új házsor építésére vezényeltek. Ez megmaradt, és az állami gazdaságok ötvenes évek végi felfuttatásának évében tovább bővült. Az új telep ma a − közigazgatásilag Hortobágyhoz kapcsolt − Kónya község.

A juhhodály és az átalakított kocsiszín, 2005. Landauer Attila fényképfelvételei

Kormópuszta

A táborokat dr. Hajdu Lajos azonosította az L-34-18-C-c/1953 (1:25 000) térképszelvény részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti térképtár

A hatóságok a Bánhalmi Állami Gazdaság garahalmi üzemegységének Nagykormó nevű majorját az 1950. június 23-i határsáv-kitelepítés idején jelölték ki kényszermunkatábornak. A major − Tiszagyenda határában − a második világháború előtt a kunhegyesi református gyülekezet tulajdona volt. Környékén a negyvenes évek végén, a Tisza és a Nagykunsági öntöző főcsatorna között, a tiszabői vízátemelő rendszerhez kapcsolódóan, kiterjedt parcellás rizstermelés indult be. Főként ehhez, és az öntözőművek tovább építéséhez kellett a rabmunkaerő.

Kormó a bácskai „telepesek” tábora: 81 bácskai családot szállásoltak be ide 1950. június 24-én, a Nagybaracska-Hercegszántó − Kisszállás-Kelebia közé eső határsáv-szakasz 19 községéből. Fennállásának negyven hónapja alatt nem érkezett új rabszállítmány a táborba. A létszám − mivel 1952 után a 6 éven aluli gyerekeket rokonoknál is elhelyezhették - végig 261–273 fő között mozgott. Nagykunság és Hortobágy 12 tábora között a kormói a legkisebb. A deportáltakat Kunhegyesen vagonírozták ki. Innen gyalogmenetben és vontatókon érték el az állomástól nyolc kilométerre fekvő tábort. Az első napok a szabad ég alatt teltek, miközben berendezkedhettek a major épületeiben: az egykori nyári idénymunkások szállásán, a magtár két helyiségében, az istállóban és a juhhodályban. A rendőrőrs a tanyásgazda kis házába szállásolta be magát. Kormó − a táborok többségétől eltérően − nem mozgó tábor. A rabok végig helyben maradtak. A tábor az első év őszén a majoron belül bővült, két kis toldalék-helyiséggel, amelyet az első év őszén a rabok húztak fel maguknak.

Társadalmi összetételét tekintve Kormó homogén kuláktábor: családfők 70 százalékban gazdálkodó parasztok, 20 százalékban falusi kereskedők és kocsmárosok („föld- és kupec-kulákok”) voltak. A táborlakók közösségét inkább a nemzetiségi jelleg, mint a társadalmi státus és foglakozások különbözősége tagolta: kb. 20–20 százalékra tehető azoknak az aránya, akik sváb és bunyevác eredetüket is számon tartották, egymás közt nemcsak magyarul beszéltek.

A tábort csaknem körülvették a rizsföldek. A rabok főként itt és az állami gazdaság környező telepein, üzemegységeiben (Cebe-tanyán, Pénzes telepen, Garahalmán, Kiskormón) dolgoztak. Esetenként messzebbre: Tiszabőre, Kuncsorbára, Kunmadaras környékére, Kenderesre, a Tiszához is kivezényelték őket kubikolásra, kampánymunkákra. A távolabb foglalkoztatott alkalmi brigádok − továbbra is rendőri felügyelet mellett − napokra, esetleg hetekre távol kerültek a tábortól.

A kormópusztai táborélet az első hónapokban az elviselhetőbbek közé tartozott: a rabok tizenöt kilométeres körzetben eltávozást kérhettek, ellenőrzötten ugyan, de látogatót, csomagot, fogadhattak, levelezhettek. Körülbelül fél évig tartott ez az időszak. Az első őrsparancsnok fraternizálás miatti leváltása után a tábor folyamatosan brutalizálódott. Az utolsó két évben a kényszermunka elviselhetőségét a büntető táborokra jellemző tortúrák és visszaélések (verés, megalázás, sorakoztatás, zaklatás, éheztetés) nehezítették. Kormónak a hortobágyiakhoz képest szigorúbban felügyelt nagykunsági (Szolnok megyei) táborok között is rossz híre volt.

Lászlómajor

Hajdu Lajos helyszínrajza az L34-18-C-b és L-38 D-a/1953 (1:25000) térképszelvény részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár

Lászlómajor a tiszaszentimrei ÁG üzemegysége a Kunhegyes – Tomajmonostora – Kunmadaras települések által bezárt háromszögben, annak megközelítőleg a közepén. A II. világháború előtt Nemes János gróf (korábban: Magyary Kossa Géza) birtokához tartozó többfunkciós mintagazdaság volt, középpontjában zöldségszárítóval, -daraboló és élelmiszer-sűrítmények (levesporok, -kockák) előállítására szakosodott gyártó üzemmel. Az alapanyag zömmel a major zöldségekre és fűszernövényekre specializált, belterjesen művelt kertészetéből származott. Ennek a háború alatt és után kifosztott gazdaságnak a maradványaira telepítették 1952 júniusának utolsó napjaiban az 1952. május 29-én Vas megyéből elhurcolt családokat. A május végi vasi (un. pünkösdi) kitelepítés családjait − közel 400 személyt − először a tiszaszentimrei tábor: a „Kilences tanya” udvarán pakolták le. A vasiak egy hónapon át a szabadban (rögtönzött sátrakban) voltak, illetve a tanya még elfoglalható helyiségeibe szorultak be, míg végül nagyobbik részük (256 fő) számára helyet találtak a szabad dolgozók elbocsátása-áthelyezése révén kiürített Lászlómajorban. Nemsokára a „Kilences” felszámolása is megkezdődött: az alaptábort alakító csongrádiakat és (kisebb részben) baranyaiakat, somogyiakat, továbbá a vasiak maradékát átszállították a Tiszaszentimrei Állami Gazdaság központjába: Erzsébet majorba. (L. ehhez: a Tiszaszentimrei táborok leírását.) A szétrendezés folyamatában Lászlómajorba is jutottak családok, így annak létszáma az őszi hónapokra 300 fő körül stabilizálódott.

A családokat a major egykori cselédlakásaiba, gazdaság mellékhelyiségeibe zsúfolták be. A tábor rendőrőrsének parancsnoka: Király Péter korábban a „Kilencesben” teljesített szolgálatot. Működése során a túlkapásai révén hírhedt tiszaszentimrei módszerek érvényesítésére törekedett. A táborlakók nagy része az ötvenes évek elején még működő kertészetben és az állattenyésztésben dolgozott. A távolabbra kijáró munkásokat főleg a környék szétvert-kiürített tanyáinak bontásán és a major környékén is beindított rizstermelés vízépítkezésein foglalkoztatták.

Lászlómajor, a „Hetvenes” istálló, 2008

Fennállásának nem sokkal több, mint egy éve alatt új szállítmány nem érkezett a táborba. Lászlómajor kizárólag a vas megyeiek, s azon belül döntően az őrségi magyarok és a Rába völgyi szlovének: a magyar területre eső Vendvidék gyűjtőhelye. A két, tájspecifikus hagyományvilágába zárult csoport családjainak társadalmi, vagyoni-birtokosi státusa nem sokban különbözött. Ebből a szemszögből nézve, Lászlómajor homogén tábor. Parasztok, falusi kisegzisztenciák tábora, akik maguk mögött hagyott otthonaikban: csoportos és külön álló szórványtelepüléseik több lábon álló, kis gazdaságaiban: szereik világában (őrségiek) és erdőbe ékelődött tanyáikon (vendek), a tisztes szegénységet alig meghaladó körülmények között éltek. „Előírásos” kulák nemigen akadt közöttük.

Társadalmi összetételük differenciáltsága nyelvi, felekezeti, etnikai és etnográfiai sajátosságaikból: a református magyar őrségiek és a szlovén (vend) katolikusok különbözőségeiből adódott. A szlovének egy tömbben kerültek Lászlómajorba: Apátistvánfalváról és annak településrészeiről főleg, továbbá Felsőszölnökről, Kétvölgyből és Szakonyfaluról. A tábor összlétszámához mért arányuk 30 százalékos. Az őrségiekből a tiszaszentimrei szétrendezés során Erzsébet tanyára is jutott, lászlómajori arányuk 45 százalékos. Ők az Őrséget sújtó második átfogó „tisztogatás” áldozatai: közel egy harmadukat Kerkáskápolnáról, Őriszentpéterről, Nagyrákosról, Kisrákosról, Magyarszombatfáról és Hegyhátszentjakabról telepítették ki. Lászlómajor többi családja − a tábor lakóinak kb. 25 százaléka − a Velemértől Peresznyéig húzódó, vasi határövezet többi községéből, közöttük a járási székhelyről: Szentgotthárdról került ki. Összefoglalásképpen, a korabeli ellenség-kategóriák szerinti besorolást alapul véve, a táborlakók:

80-85 százaléka „földkulák”: néhány holdas, egykori erdőbirtokos paraszt;

5-6 százalékuk „kupec, ill. ipari kulák”: erdőhöz, földhöz ugyancsak kötődő molnár, bognár, fuvaros, vendéglős stb.

A többi „politikai kulák”: kitelepítésének időpontjában már deklasszált vagy még aktív tisztségviselő, illetve értelmiségi. Körükben a „régi rend” képviselőit egy katonatiszt és egy körjegyző, továbbá három − visszaparasztosodott − csendőr képviseli.

Polgár − Lenin tanya

Hajdu Lajos helyszínrajza az L34-7-A-d és L-34-7-B-d/1953 (1:25000) térképszelvény részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár

A Lenin tanya a hortobágyi puszták északi peremén, tizenkét kilométernyire Polgártól, a Bödönháti Állami Gazdaság majorja volt. Az itt kijelölt és közel három és fél éven át − 1950. június 23. és 1953. október 31. között − fenntartott kényszermunkatábor földrajzi szempontból nem tekinthető „hortobágyi tábornak.” A közeli Tedejhez hasonlóan Hajdúsághoz tartozik. A Leninről elnevezett kis major a II. világháború előtt, Horti-tanya volt, amelyet − talán a kínálkozó kontraszthatás végett − annak idején Horthy Miklós tanyájaként is emlegettek. A hort/hortos valójában tájföldrajzi fogalom. A tábortól északra eső terület az 1952/53-as katonai térképeken Horti-legelőként szerepel, s tőle délkeletre, körülbelül másfél kilométerre, közvetlenül a Polgár–Hajdúnánás út melletti 94, 3 méter magas halom (kurgán?) a Horti királydomb nevet viseli. (A mai térképeken Királydombként van feltűntetve.) A tanya a második világháború előtt − állítólag − a Szerencsi Cukorgyár kísérleti gazdaságának telepe volt, ahol főként cukorrépa vetőmagot állítottak elő.

Az első telepes rabszállítmányt: 366 személyt 1950. június 24-én vagonírozták ki, Polgár közelében, a nyílt vasúti pályán. Valamennyien Ormánság szorosan vett néprajzi határainál tágabb övezetéből: a Drávamenti síkság Gyöngyösmellék − Nagyharsány közötti harminc kilométeres határ menti sávjának falvaiból érkeztek. A magukkal hozhatott vagyontöredékektől (jószágoktól, szerszámoktól, kerékpártól stb.) a kivagonírozás helyszínén megszabadították őket, a táborba már csak a legszükségesebb személyi holmival kerültek. Ennyi ember számára Lenin tanya nagyon szűkösnek bizonyult. A táborlakóknak állami gazdaságban végzett munkájuk − napi élelmük megszerzése − mellett szállásaikat is építeniük kellett, lehetőleg a tél beálltáig. Miután nagyjából elrendeződtek, a következő év júliusa és novembere között, újabb csoportok érkeztek, főleg az Alföldről, legtöbben (33-an) Kunmadarasról. Összlétszámuk 75 fő körül mozgott, a táborlétszám − a nehezen követhető áthelyezéseket, ideiglenes és végleges elbocsátásokat is beszámítva − 440-450-re emelkedett. A kitelepítések újabb hulláma − ugyancsak több csoportban − a következő év nyarán és kora őszén érte el a tábort. Sokfelől: Dunántúl és az Alföld nyolc megyéjéből, továbbá néhányan Budapestről érkeztek, tizenegyen börtönből „szabadultak” Lenin tanyára. A tábor létszáma 1952 végén 610 fő körül mozgott. Még egy turnus érkezett: a kunmadarasiak második (1953. január 6-i) kitelepítéséből származó csoport: azok, akiket helyhiány miatt Borsósról átirányítottak Lenin tanyára. A táborlétszám ezzel 610-620 főre emelkedett. Lenin tanya a nagyobb alföldi táborok közé tartozott: a táborközi munkaerő-mozgatások következtében előfordult, hogy a létszám átmenetileg 650 fő fölé emelkedett.

A 96 ormánsági családot − a táboralapítókat − szűkös helykínálat fogadta: egy sőrés istálló, egy kis, ablaktalan juhhodály, egy raktárépület, egy katonai barakk, egy juhhodállyal egybeépített és egy külön álló lóistálló, továbbá a tanyásgazda − rendőrőrsnek és brigádvezetőknek fenntartott − lakása. Egy éves fennállása alatt a tanya sokat fejlődött. Némi iróniával mondhatnánk azt is, hogy névadója szelleméhez híven, a nevezetes lenini jelszó alkotó értelmezése jegyében: a kommunizmus egyenlő: rabmunka, plusz az egész kényszermunkatábor villamosítása. Az újabb rabszállítmányok már kivilágított telepre érkeztek. A tábor határait éjjel villanyfény jelezte, és az áramfejlesztő kapacitásának bővítésével, Vitályos Béla, volt katonatiszt terve alapján, a táborlakók a telepen belüli épületek részleges villamosítását is megoldották. Az alaptábor létszámának megduplázódása folyamatos építéssel járt. Két év alatt két vályog- és egy téglaépületet húztak fel, a tábori élet végéig folyt az épülettoldalékok hozzáadása, helyiségek leválasztása, a környezet rendezése. A tábor felszámolásának évében készült katonai térképen (L.: fent) 17 építmény dokumentálja a „telepesek” építőmunkáját. A hortobágyi táborokat másutt is jórészt a raboknak maguknak kellett kiépíteniük. Lenin tanya sajátossága, hogy itt a rabok − amennyire ezt lehetőségeik engedték − megpróbálták a szűkös és nyomorúságos tér formálását a táborviszonyok között adódó elemi igényekhez igazítani. Az esős őszi és téli időszakban járművel gyakorlatilag megközelíthetetlen táborhoz a Polgár felé vezetőkövesútból elágazó makadám utat építettek. A kínzó vízhiányt és a fertőzés veszélyét gémeskút megásásával igyekeztek elhárítani. Orvosi szobát, kismama-szobát különítettek el, tábori boltot, két üzemi konyhát rendeztek be. Nem valósult meg ugyan, de a funkcionális rendezettség iránti igényt mutatja a táborterületre készült fásítási terv fenn maradt dokumentuma. Az utolsó évben a rabok közvetlenül a táborhoz kapcsolva, ültetvényes kertet alakítottak ki. A kertészet, terményeivel együtt a gazdaságé volt, de a táborlakóknak is jutott belőle.

Lenin tanya Hortobágy rosszabb táborai közé tartozott. A rendőri bánásmódhoz kezdettől fogva hozzátartozott a fizikai bántalmazás, megalázás és túlkapásokra hajlamos fegyelmezés, az elesettekkel (gyengékkel, betegekkel, haldoklókkal) szembeni kíméletlenség. A gazdasági vezetést és a közvetlen (brigádvezetői) munkairányítást általában a „telepes” munkaerő kizsigerelése uralta. Hat családfőt internálva, hónapokra kivontak a táborból, amikor szóvá tették az állami gazdaság visszaéléseit. Mindezt valamelyest ellensúlyozta a táborlakók − élettereik kiépítésében is megmutatkozó − önszerveződési készsége, a tábori belvilág viszonylag élhető légkörű kisvilágainak alakulása. Feszültségek, konfliktusok, kenyérharc, helyezkedés, besúgás, kasztosodás Lenin tanyán is volt. Akadtak benne ugyanakkor olyan személyiségek is, akiknek érzéke-hajlama volt arra, hogy saját nyomorúságukon túltekintve, könnyebbé tegyék a táborélet elviselését. Az önképzés, a „belül” megoldott és tartalmassá tett gyerekfelügyelet, a hitélet kis szigeteinek alakítása, a kulturális igényszint fenntartása, a társalkodás és humorra hangoltság készségének ébren tartása jórészt rajtuk múlott.

Az első nagy szállítmányt: az ormánsági református magyarok, s a velük együtt érkezett néhány Dráva menti katolikus horvát család csoportját a következő két évben még kilenc kisebb-nagyobb rabszállítmány követte. Tájegységek jellegadó csoportjaira és megyékre összpontosítva: Nagy- és Kiskunságból (Kunmadarasról, Fülöpszállásról, Izsákról), a Hajdúság román határral érintkező pereméről (Esztár, Álmosd), továbbá szórványosan Zalából, Vasból, Győr-Sopron, Fejér és Komárom, Bács-Kiskun és Szabolcs megyékből. A szembetűnően heterogén társadalmi összetételű tábor domináns − a táborlétszám 85-90 százalékát kitevő − népességét a földjéről, kis- és középbirtokosi, önellátó vagy kisárutermelői státusából szakította ki a kitelepítés. Az elhurcolásuk idejére már deklasszált „régi rendet” az 1945 után agrárproletár státusukba visszanyomott csendőrök, néhány pályaváltásra kényszerült katonatiszt, köztisztviselő, innen-onnan − leginkább börtönből, internálótáborból, kitelepítésből − átirányított „urak” képviselték. Négy arisztokrata is akadt közöttük: a megkínzott, rokkanttá vert, emiatt munkára képtelen gróf Almásy Pál, a szegedi Csillag börtönből, az első szállítmánnyal, családjával érkezett Selmeczi Miklósné gróf Somssich Mária; valamint Mária grófnőnek a hozzájuk később, az elepi táborból átkerülő édesanyja és bátyja.

A sűrű egymásra rétegződésnek kitett − sok és sokféle rabszállítmányt fogadó − viszonylag nagy létszámú táborok esetén a heterogenitás a tábortársadalom szegmentálódásához, széteséséhez, az elesettek pária helyzetbe sodródásához vezethet. Lenin tanyán, fennállásának több mint három éve alatt alapvetően ennek az ellenkezője ment végbe. Ez jórészt arra vezethető vissza, hogy itt a „parasztok” és az „urak” körében egyaránt akadtak szervezéshez értő, együttműködésre, közösségépítésre hajlamos egyéniségek.

Tedej

Hajdu Lajos Lajos helyszínrajza a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár L-34-7d/1953 (1:25 000) térképszelvénye alapján

A tedeji tábor „telepeseit” a Hajdúnánás − Büdszentmihály (a mai Tiszavasvári) közötti vasúti szakaszon, az országúttal párhuzamos, nyílt pályán: Tedej megállója közelében vagonírozták ki. A célállomás a Tedeji Állami Gazdaság állattartó telepe volt. A vasúti sín bal oldali töltésétől pár száz méterre fekvő telep 1951 decemberétől 1953 novemberéig rendőri őrizet alá vont kényszermunkatáborként működött.

Vasútállomás

Az első nagy rabszállítmány: a „Mikulás napiak” közel 350 fős csoportja 1951. december 7-én érkezett Vas és Zala megyéből, közel azonos arányban. Még el sem rendeződtek, mire − december. 21-ére (J. V. Sztálin állítólagos születésnapjára) − megérkezett a bácskaiak és a somogyiak 150-150 fő körüli − szállítmánya. Az utóbbi két megyére összpontosított kitelepítésbe szórványos akciók áldozatai is bekerültek: családok és egyedül állók Tatáról, Szombathelyről, Nagykanizsáról, Esztergomból, Érdligetről, továbbá kiskunsági és mosoni községekből. Az egy hónap leforgása alatt feltöltött tábor létszáma a későbbiek során végig 660-680 között volt, legnépesebb hónapjaiban 700 fő körül mozgott.

Tedej a múlt század elején kis fürdőházzal egybekötött tanya melletti vasúti megálló volt, Hajdúság északi és Szabolcs (Nyírség) déli peremének találkozásánál, félúton Hajdúnánás és Büdszentmihály között. Innen lehetett a legjobban megközelíteni a két község határában tanyákkal, tanyabokrokkal beépült területet. A negyvenes évek végén felszámolták a tanyás gazdaságokat, betagosított földjeiken termelő szövetkezeteket hoztak létre. Az állami gazdaságot a három hajdúnánási tszcs katasztrofális működésének ellensúlyozására hozták létre 1949-1950-ben, ugyancsak betagosított földeken. A hortobágyihoz hasonló mintagazdaságnak szánták, amihez itt a termőhelyi adottságok − kiváltképpen a nyírségi részeken − jók voltak. A tőke, főleg pedig a hozzáértő munkaerő, hiányzott. Ezt a hiányt kellett pótolniuk az 1951 végén betelepített raboknak, akik közül sokan jószágot és munkaeszközt is hozhattak magukkal, amit a gazdaság azonnal birtokba vett.

A táborlakók elhelyezésére − az egymás közt az orosz tyurma (börtön) szóra utaló kifejezéssel „csurmának” nevezett − számozott tömegszállások: ló- és tehénistálló, felvonulási épület, sebtében felhúzott (nedves) vályogépület szolgált. A zárt területnek nyilvánított tábor a telep közepén húzódó út egyik oldala mentén építetett sőre-, bivaly-, ellető istállóból és a közöttük-mellettük kijelölt csurmákból állt. Mindenkinek nem tudtak helyet szorítani a telepen. Több család − ők jártak jobban − kiszorult az istállók közül, a zárt területen belüli, még el nem bontott tanyákra. Az Állami Gazdasá központja és a − Tari József főtörzsőrmester vezette − 12 fős rendőrőrs a bűzös telepen kívülre esett. A hortobágyi rabgazdaságokhoz hasonlóan, a tedejinek is munkásigazgatója volt, Szép Dezső (eredeti foglalkozását tekintve, állítólag kéményseprő), aki a mezőgazdasághoz mit sem értett. Ugyancsak a hortobágyiakhoz hasonlóan, a középvezetők között itt is akadtak szakemberek, akik szót értettek a „telepes” rabokkal.

Tedej gyűjtőtábor volt: sokféle táj, település, kultúra, foglalkozás, szakértelem gyűjtőhelye. A táborlakók több mint 80 százaléka négy határsáv megyéből érkezett: a vasi hegyhát községeiből, Őrségből, Göcsejből, a Kerka-Mura és a Dráva menti kisközségekből, Észak-Bácska népesebb falvaiból, sok esetben − Bácska esetében kizárólag − ugyanazokból a településekből, amelyeket a határövezet 1950. június 23-i kitelepítése is érintett. Anyanyelvüket, kulturális kötődéseiket tekintve: magyarok és − Vas-Zala.-Somogy-Bácska sorrendjében −szlovének (vendek), horvátok, szerbek (rácok), svábok és bunyevácok. Nagyon különböző vagyoni helyzetükből kiszakított parasztok, gazdálkodó, iparűző, kereskedő falusi családok. A táborban a korábbi száz holdas − esetenként a határon átnyúló kettős birtokos − gazdák néhány holdas parasztokkal, Jugoszláviából menekült napszámosokkal, etnikai identitásukat és pártállásukat váltogató, egykori partizánokkal, a kishatárforgalom lehetőségeivel élő falusi kisegzisztenciákkal: kereskedőkkel, üzlettulajdonosokkal zsúfolódtak össze. Megközelítőleg 20 százalékra tehető a határövezeten kívüli településekből érkezettek: kitelepítésük idején már jórészt deklasszáltak, bizalomvesztett szakmunkások, értelmiségiek, korábbi funkcionáriusok aránya. Tedejen budapestiek is voltak, jelenlegi ismereteink szerint öten.

A foglalkozási szerkezet ennek a változatosságnak megfelelően alakult a táborban: az autószereléstől, az állatorvosláson és a rizstelepek gát- és árasztási rendszerének tervezésén át a hegedűkészítésig mindenre akadt szakember. Aki képes volt rá, belefelejtkezett a munkába, hajtotta magát a nyomott bérezés mellett is elérhető előnyösebb pozícióért. Sokan: öregek, gyerekek, rokkantak nem voltak képesek erre. A táborlakók felét ők alkották. A rendszeres munkára fogható 15-60 év közötti korosztályok aránya alig haladta meg az 50 százalékot. Tedejen gyakori volt a rabok áthelyezése Hortobágy többi kényszermunkatáborába. A vezetőség igyekezett megszabadulni a munkaképesség szempontjából leértékelődő táborlakóktól, s ebben maguk a rabok is közreműködtek. A dokumentumok és az emlékezések tanúsága szerint Tedej tábortársadalma egy idő után mintha a pionírok világát idéző életrevalóság és a pária létbe süppesztő élhetetlenség mentén kétfelé tagolódott volna. Ennek a megosztottságnak mérséklése végett, sajátos módon, többnyire nem a rabokból kivált-kinevezett táborvezetés, hanem a tábor rendőri vezetése avatkozott közbe − az állami gazdaság vezetői és a velük együtt működő rab táborvezetők ellenében.

Tiszaszentimre: Pusztakilences, Erzsébet-tanya

Hajdu Lajos helyszínrajza az L34-18-C-b és L-38 D-a/1953 (1:25000) térképszelvény részlete alapján. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Hadtörténeti Térképtár

Tiszaszentimre déli határában a hatóságok 1950 júniusában a Kilences tanyát, majd ennek felszámolása után, 1952 októberétől, a faluhoz közelebb fekvő Erzsébet tanyát − az állami gazdaság központját − jelölték ki a kényszermunkára fogott rabok őrzési helyéül. Mindkét tanya a Návay grófok − legutóbb Návay Kálmán − birtokához tartozó major volt, mielőtt a birtok egészét nemzeti vállalattá majd állami gazdasággá alakítva, államosították.

A „Kilencesbe” beszállásolt, táboralapító családok két részletben: június 24-én és 25-én érkeztek. Kétharmadukat − mintegy 300 főt (70-80 családot) − Csongrád megye határövezeti községeiből, a többieket főleg Villányból és környékéről (24-én), egy kisebb (30 fő körüli) csoportot másnap, Somogy keleti szegletének néhány Dráva menti, horvát kisközségéből szállították. Kivagonírozásukra a pusztakettősi vasúti megállóhely közelében került sor. Innen a szekerekre, vontatókra felcuccolva, a vasút-országút menti dűlőúton gyalogmenetben Tiszaszentimre felé, 3-4 kilométer után a dűlőútról jobbra fordulva, érték el a tanyaudvart és épületeit. A „Kilences” rendeltetésszerű üzemeltetése esetén egy tanyásgazda (intéző), néhány állandó cseléd és családtagjaik, továbbá − a munkaszükséglet függvényében − változó létszámú alkalmazottak, idénymunkások fogadására volt berendezkedve.

A kényszermunkatáborrá átrendezett helyszínt és az elrendeződést a Villányból érkezett Beke Ferencé, Wenk Ilona, hétről-hétre vezetetett naplójában így örökítette meg: (A Kilences)

„Öt egymástól 20-30 m-re fekvő épületből áll. Nyugati oldalán egy 30 m hosszú magtár, emeletén 120, földszintjén 98 személyt helyeztek el. Északra a volt lakóház 6 tágas szobával, fürdőszobával, nagy verandával. [A tanyának] vízvezetéke és gázvilágítása is volt; a falból itt-ott előbukkantak a kitépett csövek. Ebben az épületben helyezkedett el a rendőrség és két szobát mi, „telepesek" kaptunk 38-an. A széles eresz alatt pedig a 25-én, vasárnap érkezettek (33-an) húzódtak meg. Ugyancsak északra feküdt még egy ház, már csak romjai voltak kivehetők, valószínűleg ebben voltak a személyzeti szobák, konyha, éléskamra stb. A keleti épületben 2 kis földes szoba – egyikben 2, másikban 3 család lakik, mindegyik csecsemőkkel –, egy kamra, egy 7x5 méteres malacoztató ól és egy 7x12 m-es istálló. A déli oldalon szintén romok, azokon túl óriási széna-, szalmakazlak. A négyszög közepén nagy trágyadomb, ihatatlan vizű gémeskút, egy nagy gödör – innét bányásztuk a homokot –, és pár szomorú akácfa. A déli és északi épületen túl valamikor konyhakert, gyümölcsös, szép park lehetett.

Sajnos csak a kerti, 362 lépésnyire lévő kút vize élvezhető. Egyik oldalon szögesdrótkerítés, tovább egy sor akác volt a határ. Ezekhez a fákhoz kötve bőgött és nyerített a magunkkal hozott 70 ló és 50 tehén. Úgy látszott, hogy a tejellátásunk biztosítva lesz, de csakhamar csalódás ért. Az összes fogatot, tehenet, disznót már másnap elvitték a 6 kilométerre lévő gazdasági központba.”valami

Helyszínrajz a „Kilencesről”. In: Beke Ferencné: i.m. 168. o.

További elrendeződések folytán, július közepére kialakult a táborrend. A rendőrség épületében közös konyhát, élelmiszerraktárt rendeztek be, később − kintről alkalmazott tanítóval − ugyanitt az oktatás is beindult. Az épületből kiköltöztetettek nagy részét a malacoztatóba szállásolták be. A zsúfoltság valamelyes enyhítésére egy épület felhúzásába is belefogtak. A táborlétszám 1952 tavaszáig 350 fő körül stabilizálódott. Néhány esetlegesen száműzött gyarapította csupán a tábor létszámát, olyanok többnyire, akikkel a hatóságok nem tudtak mit kezdeni: egy Jugoszláviából Szovjetunióba tartó négy gyermekes kommunista család, két − hosszadalmas vizsgálati fogságából elengedett − szentgotthárdi asszony és Rácz Jenőné, a volt honvédelmi miniszter felesége. (Férje ugyanekkor Vácott, börtönben, lánya Kistarcsán táborban volt, fia a háborúban tűnt el.)

A létszám 1952. május 31- én, máról-holnapra megduplázódott, amikor a tanyaudvarra lepakolták a Vas megyéből két nappal korábban bevagonírozottak 400 fő körüli szállítmányát. Nagy részük a szabad ég alatt töltötte a következő heteket, a többieket bezsúfolták a még elfoglalható helyekre. Június végén a vasiak kétharmadát vontatókra, teherautókra rakták, és átvitték kb. 10 kilométerrel távolabbra, Tomajmonostor környékére, a tiszaszentimrei gazdaság lászlómajori üzemegységébe. Ott a nyár folyamán külön rendőrőrs alá rendelt tábor jött létre.

Pár hónap múltán a „Kilences” lakóinak is menniük kellett. Áttelepítették őket a Tiszaszentimréhez közeli Erzsébet tanyára, az állami gazdaság központjába, amelyet a szabad dolgozók maradékának kitelepítésével, a rendőrőrs áthelyezésével, rabgazdasággá rendeztek be. A vasiak száz fős maradékával több, mint 450 fősre duzzadt tábor áttelepítését 1952 októberének közepén bonyolították le. A rendőrőrs a tanya főépületébe (a kastélyba) költözött be, a táborlakók részben ugyanitt: az épület kultúrteremnek használt tágas helyiségében, öltözőiben, mások major elfoglalható épületeiben, istállókban, magtárban és az egykori cselédlakások: a „Káposztasor” helyiségeiben kaptak helyet.

Alig fejeződött be az elrendeződés, újabb szállítmány érkezett Erzsébet tanyára, ezúttal Etyekről: az 1953. január végén kitelepített családok 52 fős csoportja. Pár hónap múltán, tavasszal-nyár elején (Sztálin halála után felgyorsulóban) a tábor széttelepítése majd felszabadítása is megkezdődött. Hat éven aluli gyerekeik haza bocsáthatóságának lehetőségével a tiszaszentimrei családok a többi táborhoz viszonyítva későn: 1952 októberében élhettek. A következő év tavaszán − talán a „telepesek” tényleges letelepítésének (helyben tartásának) szándékával − az Erzsébet majori központból a környékbeli üres tanyákra is telepítettek családokat. Külön „telepesfalu” számára Tiszaszentimre környékén nem jelöltek ki helyet. A kényszermunkatábort 1953. október 31-ig itt is felszámolták.

Létrehozásakor a tábor lakóinak 80 százalékát a Szeged dél-nyugati felének határában húzódó, kiterjedt homokhátság − az Alsóvárosi tanyavilág (pl. Kiskundorozsma, Domaszék, Zákányszék, Mórahalom-Ásotthalom, Ruzsaszállás) népe − továbbá a város déli-délkeleti részéhez közeli, határ menti községek (pl. Röszke, Ó- és Újszentiván, Kübekháza, Szőreg, Tápé, Deszk, Kiszombor) tehetős családjai alkották. Megélhetésüket általában több lábra helyező, gazdálkodó-vállalkozó parasztok. Többségükben katolikus, vallásos, tanyaközpontjaik, faluközösségeik hagyományvilágába − a déli-délkeleti részekre jellemzően: szerb nemzetiségi kultúrájukba − beágyazódott családok. A táborlakók csongrádi magva Baranyából villányi − a kitelepítésük idejére már deklasszált − „úri” és Villány környéki parasztcsaládokkal, továbbá Somogyból néhány határ közelében gazdálkodó, horvát parasztcsaláddal egészült ki. A tábortársadalomnak erre az alapzatára rétegződött rá a Vas megyeiek száz és az etyekiek (Fejér megye) ötven fős csoportja. Az előbbiek a vasi határövezet másodszori ellenség-mentesítésének áldozatai: őrségiek, Felső-Rába vidékre valók és azoknak a vend (szlovén) családoknak a maradéka, akiket nem vittek tovább Lászlómajorba. Többségük legfeljebb önellátásra elegendő vagyonnal bírt, „előírásszerű” kulák alig akadt közöttük. A háború után közvetlenül még inkább csak nehezített, mint tiltott kishatárforgalomban viszont sokan járatosak voltak vagy lehettek a hatóságok feltételezései szerint. A legkésőbb érkezett etyekiek többségükben a svábok kitelepítéséből visszamaradt gazdák, akiknek tulajdonosi státusa, munkakultúrája a kollektivizálás akadályának minősült. Voltak közöttük a régi rendből deklasszált tisztségviselők is. A tábortársadalom összetétele fennállásának utolsó évében már eléggé vegyes képet mutatott. Ez a sokszínűség azonban inkább az etnikai-kulturális eredet és a helyi hagyományvilág sokféleségére, mint a családfői foglalkozás, státus, vagyonosság különbözőségeire vezethető vissza. Tiszaszentimrén is volt „horthysta” vezérkari tiszt, nagyiparos, magát tévedés áldozataként azonosító kommunista, ipari munkás, fogságból áttelepített őrizetes. A „régi rendből” deklasszáltak (katona-, csendőr-, rendőrtisztek, köztisztviselők, nagytőkések) kevesen voltak. A táborlakók 80-85 százaléka falusi gazdálkodó kistulajdonos volt: a paraszti polgárosodás felszámolásra ítélt bázisa.

Az őrizetesek életét Tiszaszentimrén kezdettől fogva keserítette a túlkapásokra, feladatai túlteljesítésére, rapszodikus akciókra hajló rendőri felügyelet és irányítás. A fogda, verés, csomag- és levélmegvonás, az alázások táborokban szokásos, változatos módszerei a telepeseket megérkezésüktől a távozásuk előtti hetekig végigkísérték. Ennek a tábornak nem volt „lazább” kezdeti időszaka. Két elemis, első parancsnoka: Litkei Péter kezdettől fogva szabadjára engedte szadista hajlamait, mintát mutatva beosztottjainak. 1951 novemberében sikkasztásba keveredvén, leváltották. Utódja: a folyamatosan részeg Hegedűs László valamivel több, mint félév után ugyancsak korrupt ügyletei miatt távozott. Az utolsó parancsnok: Madarasi Imre professzionálisabb vezetése alatt sem javult a táborlakók helyzete, aminek nehezen viselhetőségéhez az inkompetens gazdaságvezetés kapkodása is hozzájárult. (A gazdaság igazgatója: Pavlovics János korábban piaci tűzkőárusként kereste kenyerét.) A gazdaság majorjaiban az uradalmi időkből örökölt ágazatokat jórészt fenntartva, sorvasztották, illetve −kerül, amibe kerül hozzáállással − próbálták a megkövetelt termelési eredményekre átállítani. Az uradalom mély fekvésű részein a Návayak idejében elkezdett rizstermelést kiterjesztették, s a központilag megkövetelt ágazatokkal (pl. gyapottermelés) egészítették ki. Téli időszakban a tábor férfi munkaerejét a Közép-Tisza vidéki vízépítkezésekre (Tiszaigar, Tiszasüly, Tiszabő) szállították több hetes kubikmunkára. Az uradalmi infrastruktúra (lakó-és állattartó épületek, tároló, kiszolgáló helyiségek víznyerés, energiahálózat stb.) nem a befogadott munkástömegre volt méretezve, rohamosan elhasználódott. A „Kilences” pár év alatt annyira lepusztult, hogy a rabok távozása után nem sokkal lerombolták.

Véletlenen múlt, hogy a táborosított Erzsébet tanya kastélynak nevezett − kényszerűen multifunkcionális − kúriája a bezsúfolás után nem gyulladt ki az elektromos vezetékek elhanyagoltsága miatt. (A borítékolható katasztrófa szerencsére később következett be. A kastély a tábor felszámolása utáni évben kigyulladt és porig égett.)