A gulág története a II. világháborúig

Kényszermunkatáborok már a cári Oroszországban is működtek – leginkább Szibériában – de a „csúcsra járatás” a Szovjetunió születésével kezdődött. Akkoriban az volt a legfőbb szerepe, hogy Lenin politikai ellenfeleit tartsák ott fogva. Húsz évvel később, 1937-ben már 8 millióan raboskodtak a sztálini rabszolgatáborokban.

A Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij által életre hívott politikai rendőrség, a Cseka felügyelete alatt álló első gyűjtőtábor 1918-ban alakult: a fehér-tengeri Szoloveckij-szigeteken levő kolostort rabszolgatáborrá alakították át. A cél az volt, hogy a régi rendszer híveit átneveljék, vagy egyszerűen kiirtsák. Az egykori kolostorban és környékén a húszas évek elején legalább húszezer politikai elítélt pusztult el borzasztó körülmények között.

Az első kényszermunkatábort gyors ütemben követte a többi. A táborrendszer 1934-ben a Glavnoje Upravlenyije Lagerej (GULag) – Lágerek Főigazgatósága vezetése alá került, innen kapta a nevét is.

A kényszermunkatáborok kettős céllal működtek. Részben azért, hogy megtisztítsák a szovjet birodalmat azoktól a személyektől, akik bármilyen formában veszélyeztethették a sztálini kommunizmus rendszerét, részben pedig azért, hogy az elhurcoltak rabszolgamunkájukkal járuljanak hozzá a szovjet birodalom gyors iparosodásához és modernizálásához.

A táborokban a Naftalij Aronovics Frenkel által kidolgozott rendszer működött, ami összekapcsolta a termelést a napi ételadaggal. Ha valaki nem teljesítette a kitűzött normát, csökkentették az ételadagját. Ezáltal természetesen még jobban legyengült, így még inkább képtelenné vált a norma teljesítésére. S ez így ment hetekig vagy esetleg hónapokig, míg a rab annyira le nem gyengült, hogy egyszerűen meghalt.

A milliókat elpusztító Gulag-táborok és a szovjet éhínség legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik a kannibalizmus. Anne Applebaum 2003-ban megjelent, a szovjet Gulag-rendszer kifejlődését összegző könyvében több ilyen jelenségről emlékezik meg.

A visszaemlékezés szerint 1933 májusában hatezer-száztizennégy parasztot deportáltak a szibériai Ob folyó Nazino nevű lakatlan és kietlen szigetére, élelmiszer és felszerelés nélkül. Már az első napon kétszázkilencvenöt embert kellett eltemetni. Három hónappal később egy odalátogató pártfunkcionárius azt írta hivatalos jelentésében, hogy már csak kétezren voltak életben, de ők is csak azért, mert felfalták halott bajtársaik tetemét. Egy politikai fogoly szerint, aki a tomszki börtönben találkozott néhány nazinói túlélővel, az egykori „telepesek”, akik kannibalizmus vádjával kerültek rács mögé, „járkáló holttestek”-hez hasonlítottak.

Applebaum leírja – sőt, egy dokumentumfilmben is elbeszéli – az északi és a szibériai táborokból való szökés leggyakoribb módjával összefüggő kannibalizmust. A szökést megszervezők általában köztörvényes banditák voltak, akik beszerveztek egy-egy hiszékeny zsebtolvajt vagy politikai rabot is, s ő kapta a „hús” vagy az „éléstár” szerepét. A szökés után először a magukkal vitt élelmiszert fogyasztották el. Amikor az elfogyott, a húsnak szánt harmadikat meggyilkolták, feltrancsírozták, majd az út további részében elfogyasztották.

Ez történt akkor is, amikor egy vorkutai táborban két hivatásos rablógyilkos rávett egy jól táplált szakácsot arra, hogy együtt szökjenek el. A szegény szakács nem is sejtette, hogy a két rablógyilkos számára ő mindössze „két lábon járó éléstár”. Amikor ugyanis a rendes élelmiszer elfogyott, a szakács került terítékre. Az út azonban az elképzeltnél sokkal hosszabbnak bizonyult, s a szakács is elfogyott, mielőtt célba értek volna. Az éhség tehát ismét megrohanta a szökevényeket, akik mindinkább egymást kezdték nézegetni. Egyikük sem mert elaludni, félve, hogy alvás közben társa megöli őt. Egy idő után azonban az egyik mégiscsak elaludt, mire a másik elvágta a torkát, s feldarabolta ebédnek. Két nappal később elfogták az életben maradt rabot. Tarisznyája még akkor is tele volt nyershús-darabokkal, egykori társának maradványaival.

Hasonló esetet mesél el Adorján Sándor is A halál árnyékában című visszaemlékezésében:

„Az egyik álmos, várakozással teljes délutánon hirtelen az egész tábor felbolydult. Futkosó fegyőrök zavartak mindenkit ki az udvarra. A kapunál – idegen őrök között – egy szakállas képű, rongyos ruhás rab ácsorgott az összeterelt ’érdeklődők’ gyűrűjében. Mikor aztán már láthatóan mindenki jelen volt, a szakállas – az őrparancsnok intésére – a lábánál heverő zsákba nyúlt, onnan egy szőrös emberfejet húzott ki, a hajánál fogva felemelte, hogy mindenki jól láthassa, s lassan, fáradt hangon elkezdett beszélni. Színtelen hangja megtört, benne csengett a nagy ’minden mindegy’. Elmondta, hogyan szöktek meg együtt a barátjával (a fej gazdájával). Az üldözők elől a járatlan tajgába vették be magukat, ahol rájuk szakadt előbb az ősz, majd a tél. Tavasszal majd továbbmennek, reménykedtek. Csináltak egy föld alatti kunyhót, és amíg az igazi ’zimankós tél’ be nem köszöntött, csak megvoltak valahogy. Remélték, hogy majdcsak sikerül valamit fogniuk különböző csapdákkal, de a szerencse láthatóan ellenük szegődött, és a csapdáikat mindig üresen találták. Végül beköszöntöttek az éhezés napjai….”

Gulág táborok a Szovjetunióban (forrás: internet)

A rabszállításról Gennagyij Beglov szovjet író írt, aki 9 évet töltött a Gulag egyik szibériai büntetőtáborában. Egy alkalommal jelen volt, amikor egy újabb rabokkal teli szerelvény érkezett a táborba. A foglyok félholtként vánszorogtak ki a kocsikból, ám a hatodik kocsiból senki nem jött ki. Az ott lévők már mind halottak voltak. Kettes, hármas és négyes csoportokban feküdtek, hatalmas jégtömbökké összefagyva. A hideg ellen bújtak össze, hogy melegítsék egymást.

A céltáborba érve minden fogoly fertőtlenítésen és szőrtelenítésen esett át. A nőknek be kellett menniük egy épületbe, ott kaptak injekciót, nehogy gyermekük szülessen. Az injekció hatására különböző bőr- és egyéb betegségek  támadták meg a nőket. Sokáig tartó kelések keletkeztek a bőrükön. (Pásztor Piroska és Erzsébet vallomásai alapján-Hadtörténeti Levéltár)

A legrosszabb élet- és munkakörülmények között az Északi-Sarkkörön túl, a hírhedt vorkutai, norilszki és kolimai táborokban dolgoztak a foglyok. Ott télen a hőmérséklet időnként lement mínusz 60 Celsius-fok alávalami.

Olofsson Placid atya, aki 10 évet töltött a Gulagon, így emlékezik: „Háromezer-ötszáz kilométerre az otthonunktól az volt a legfontosabb, hogy túl tudjuk élni a nyomorúságot. Közösen fogalmaztuk meg a túlélés 4 szabályát. 1: a szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember. 2: az öröm szükséges a túléléshez, ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit. 3: nem vagyunk tökéletesek, de itt és most meg kell mutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. 4: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy ő is akarja túlélésünket. Senkit sem engedtünk panaszkodni. Az apró örömök felkutatására versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, s este, aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a győztes.”

A szovjet életformától elválaszthatatlan volt a korrupció és a javak törvénytelen eltulajdonítása, melynek oka nemcsak a háború, hanem a szovjet gazdálkodásra jellemző szervezetlenség és a hanyagságból adódó pazarlás volt. A túlélők elmondása szerint a szovjet társadalom a lopásra épült. Mindenki lopott mindenkitől. Az őr lopott a rabtól és fordítva, a rabok loptak egymástól, és mindenki lopott a gyárból, de a gyár is lopott a munkásoktól. A rabok tüzelőt loptak a fűtéshez, de az őrök sokszor az ő lopott tüzelőjüket lopták el. Néhol még a tábor is lopott fából készült. Általában az őrök loptak a leginkább, olykor együtt loptak a foglyokkal a kolhoz vagy a gyár raktárából. Csaltak a normázásnál és az elvégzett munka regisztrálásánál is. Tehát a lopás az élet, a túlélés szerves része lett.    

A Német Vöröskereszt az ötvenes évek elején a visszatért foglyok beszámolói alapján összeállította a tényleges átlagos napi ételadagotvalami.

A táborokban nemcsak az éhezéssel, a nehéz fizikai munkával, és a hideggel kellett megküzdeniük a foglyoknak, hanem a táborokban élő köztörvényes bűnözők szadizmusával is. Szinte vadásztak a többi fogolyra, megrabolták őket, elvették ételüket, ruhájukat, cipőjüket és a otthonról kapott csomagjukat is. Ha valaki ellenállt, azt kegyetlenül megverték, megcsonkították, gyakran meg is ölték. Az őrök nem avatkoztak be – írja Rózsás János: Duszja nővér és Éltető reménység c. önéletrajzi kötetében. Kétkötetes Keserű ifjúság c. visszaemlékezésében így ír egy kegyetlen büntetési formáról, a tönkre állításról: „... gyakran alkalmazott fenyítési módszer volt a környék (Ural, Szolikamszk) és távolabbi vidékek lágereiben is. A munkásnak a szigorú hidegben szobrot állni egy fatönkön kibírhatatlan kín... Nem egy esetben agyon is lőtték az embert szökési kísérlet miatt, ha nem bírta erővel és lelépett, mert a tönköt a határzónán kívülre állították fel.”

Anne Applebaum gyűjtése szerint igen gyakori volt az olyan eset, amikor az éhező rabok kannibalizmusra vetemedtek. Egy dokumentumdrámában elmondja azt is, hogy amikor egy alkalommal a Vlagyivosztok és Magadan között járó halálhajó több hónapra a jégben rekedt, az őrök étel híján a meghalt rabok tetemeit etették meg az életben maradottakkal.

Az elhunytakról általában nyilvántartás készült, de a halál valódi okát sosem vezették be a jegyzőkönyvekbevalami.