Csehszlovákiai gulág
Szerző: Képessy Imre
A második világháború utáni Csehszlovákiában a munkatáboroknak lényegében három kategóriája létezett.
Elsőként a német hadifoglyok számára hoztak létre táborokat, szám szerint kilencet. Ezek Jáchymov (Nyugat-Csehország, Karlovy Vary mellett) és Příbram (Prágától délnyugatra) környékén létesültek. A táborok belső igazgatása a szovjet hatóságok (főként a Vörös Hadsereg) alá tartozott, a csehszlovák hatóságok mindössze az őrzésben láttak el feladatokat. 1945 után főként a lakosság két nagyobb csoportját érintette a táborokba hurcolás. Az egyik csoport a szudétanémetek, mint etnikai közösség, a másik az ún. „kollaboráns kapitalisták” voltak. Ez utóbbi fogalom lényegében bárkit takarhatott (hasonlóan a magyarországi „rendszer ellensége” kifejezéshez). A második kategóriába tartozók kevés kivételtől eltekintve kényszermunkatáborokba kerültek.
Csehszlovákiában elsőként a 105/1945. sz. Szlovák Nemzeti Tanácsi rendelet foglalkozott a munkatáborok ügyével, majd 1948-ban a 247/1948. sz. törvény rendelkezett a kényszermunka-táborok felállításáról, működésük legfontosabb szabályairól. E törvény alapján Csehországban a már említett két város környékén (Jáchymov és Příbram) elsőként 5 tábort hoztak létre, míg Szlovákiában összesen 6 tábor létezett. A törvény értelmében a táborok felállítása a belügyminisztérium feladata volt, Szlovákia vonatkozásában a belügyi megbízott kapta e feladatot.valami A minisztériumnak lehetősége volt arra is, hogy az ún. kerületi nemzeti tanácsokra bízza a táborok megszervezését. A jogszabály kimondta, hogy a kényszermunkatáborokba utalt személyek munkaerejét az állami vállalatok, szövetkezetek érdekében kell hasznosítani, a (két)éves gazdasági terveknek megfelelően.
A táborokba azon személyeket lehetett utalni, akik 18-60 év közöttiek voltak, testileg és lelkileg munkára alkalmasak voltak ugyan, de azt „kerülték” (hasonló fogalom volt Magyarországon a „közveszélyes munkakerülők” kategóriája), vagy veszélyeztették a népi demokratikus államrend és gazdasági élet építését. Emellett azokat is fenyegette a törvény az internálással, akik az előbb említett személyek számára lehetővé tették az efféle magatartás tanúsítását.
A jogszabály másrészt azokra is kiterjesztette a hatályát, akiket jogerősen elítéltek az népi demokratikus köztársaság védelméről szóló törvény megszegése miatt, illetve a feketekereskedelmet és hasonló tevékenységeket büntető törvény alapján. Ugyanez a sors várt a kétéves gazdasági terv büntetőjogi védelmét szabályozó törvény alapján elítélt személyekre, illetve az állami vállalatok, államosított vállalkozások büntetőjogi védelmét szabályozó törvényben bűncselekménynek megnevezett cselekmények elkövetőire. Ezen túlmenően azon személyekre, akiket kihágás (mai értelemben vett szabálysértések) elkövetése miatt büntettek meg. Őket az elzárás leteltét követően vitték a kényszermunkatáborokba.
Mindez lényegében azt eredményezte, hogy négy csoportot különítettek el a gyakorlatban: a közveszélyes munkakerülőket, akik törvénytelen módon jutottak bevételhez (prostituáltak, vagyon elleni bűncselekményeket üzletszerűen elkövető személyek), de azokat is ide sorolták, akik a lebontásra ítélt kapitalista társadalmi-gazdasági rendszerben jelentős vagyok halmoztak fel, és abból tartották fenn magukat (kulákok, iparosok, bérházak tulajdonosai stb.)
A politikai rendbontókat szintén munkatáborba vetéssel fenyegette a törvény, az ide tartozó személyek kritériumait viszont magának a törvénynek az indokolása sem határozta meg pontosan. Szerepet játszott az osztályhoz tartozás, a magatartás tanúsításának helye, körülményei stb. Mindent üldöztek, ami államellenes, kommunizmus ellenes szabotázs elkövetésére irányuló cselekedetnek minősült, így akár egy színházi előadást is, melyben reakciós nevezett elveket dicsőítettek, vagy amennyiben egy kulák nem megfelelően művelte, használta földjét. De ugyanez a sors várt az államosítás-ellenes propagandát hirdető személyekre is, valamint a közrendet, köznyugalmat megzavaró személyekre.
A gazdasági rend felforgatói képezték a harmadik kategóriát. Ide tartozott bárki, aki a népgazdaságot sértő magatartást tanúsított, legyen az akár nyerészkedési cél. Különösen a vállalkozók, iparosok, kulákok voltak érintve. A feketekereskedelem minden formáját üldözték, a valuta- és devizabirtoklókat szintén, ugyanúgy, ahogy a beszolgáltatások megtagadóit, vagy a vagyonukat eltitkoló személyeket.
Az utolsó kategóriába pedig azok a személyek tartoztak, akik az előbbi személyeket bármiben segítették.
A leggyakoribb indokok az internálásra a következők voltak: kapcsolatban áll külföldi állampolgárokkal, a rokonai között osztrák állampolgárok vannak, külföldi rádiót hallgat, nem értett egyet az államosítással, hamis híreket terjesztett, ház tulajdonosa, reakciós elemekkel tart kapcsolatot, hazárdjátékokat űz, munkakerülő, házastársa ellenezte az államosítást.
Az internálás időtartamáról háromtagú bizottságok döntöttek, amelyek tagjait és póttagjait a kerületi tanácsok nevezték ki. A javaslattétel alapvetően a járási bizottságok kezében volt, ők terjesztették fel a kijelölt személyek listáját a kerületi szervekhez, együttműködve a vámhivatallal, az állambiztonsági szervekkel. A táborba utalás hossza a törvény alapján három hónaptól két évig terjedhetett. Ezen túlmenően a negyvenes évek végéig lehetőség volt arra is, hogy bevonják az illető iparengedélyét és vállalkozását állami felügyelet alá helyezzék, stb.
Mind a táborba utaló végzés, mind az egyéb következményeket kimondó döntés ellen fellebbezéssel lehetett élni. A fellebbezés benyújtásának azonban nem volt a végrehajtása halasztó hatálya. Ugyanakkor 1949. április 27-ét követően a „jogorvoslati” szervnek meg kellett vizsgálnia minden olyan döntést, amikor a kerületi bizottság akként döntött, hogy nem küldi kényszermunkatáborba a vizsgálat alá vont személyt.
A törvény akként rendelkezett, hogy három hónap elteltét követően a tábor vezetése dönthetett az internálás lerövidítéséről, amennyiben az internált munkavégzésével és magaviseletével bizonyítja, hogy elengedését követően munkás, rendes és törvénytisztelő életet fog élni. Ha ennek ellenkezőjét valószínűsítették, abban az esetben a tábor vezetésének lehetősége volt a táborban töltött idő meghosszabbításáravalami.
Garanciális szabály volt, hogy abban az esetben, ha tartósan munkaképtelenné vált valaki testileg vagy lelkileg, akkor el kellett engedni. Ennek hiányában viszont köteles volt a rábízott munka elvégzésére, akár a tábor területén, akár azon kívül. A táborban dolgozó személyek munkájukért fizetést kaptak, de ennek jelentős részét levonták a tábori költségek fedezésére.
Jogszabály írta elő a azt is, hogy a táborokban oktatást nyújtsanak. Ezalatt azt kell érteni, hogy felvilágosító kampányt szerveztek a táborok lakói számára, aminek célja volt a kapitalista gondolkodásmód helyett a szocialista értékekre való „átnevelés”. Ennek részét képezte a foglyok meggyőzése, nevezetesen, hogy okkal kerültek a munkatáborokba, és ki akarták alakítani bennük a helyes nézőpontot a nép és a kommunizmus irányába. Tanították a fasizmus és nácizmus elleni harc fontosságát, valamint a csehek és szlovákok közti egyenjogúság, illetve a szocialista internacionalizmus jegyében a baráti országokkal való bajtársias viszony jelentőségét. Oktatták a szláv országok kultúráját, beszámoltak a jelentős hazai és nemzetközi eseményekről, ennek vonatkozásában felhívták a figyelmet ugyanakkor a külföldi (nyugati) propaganda kártékony hatásaira, illetve a szabadon engedést követően is írásban tartották a kapcsolatot a volt táborlakókkal. 1949-től kezdve külön folyóiratokat indítottak a táborokba utalt személyek számára (Tábori élet, Átnevelés, Életünk, Tábor címekkel).
Szlovákiában a legnagyobb munkatábor Novákyban volt megtalálható. A tábor befogadóképessége 1500 fős volt. 1941 és 1951 között, három különböző politikai rendszert kiszolgálva tartottak fogva származásuk illetve szociális körülményeik, vagy politikai meggyőződésük okán embereket. Megépítésére a Szlovák Köztársaság idején, a zsidókérdés megoldásának részeként került sor: a zsidóság munkaerejét felhasználva építtették fel a kényszermunkatábort. A táborban 1945 elejéig zsidókat dolgoztattak, ugyanennek az évnek a végétől a háborús bűnösnek ítélteket.
Három év múlva, 1948 decemberében a német hadifoglyokat (leginkább helyi svábokat) elkezdték áttelepíteni Németországba, az amerikai és szovjet megszállási övezetbe.
A nők részlegét 1949 márciusában állították fel. A részleg el volt különítve a férfiaktól. A fennmaradt iratok szerint leginkább prostituáltakat utaltak a táborba, akiket leginkább fodrászoknak és varrónőknek képezték. A szlovák országrészen belül nőket csak ebbe a nyitranováki táborba utaltak. 1949-től kezdve a leginkább munkaerő-hiánnyal sújtott szektorokban is elkezdték őket foglalkoztatni, többek között mezőgazdasági-, építési munkák esetén, valamint a bankszektorban. Ez azonban csak azok számára vált lehetővé, akiket nem politikai okokból küldtek.
Ami a társadalmi/szociális összetételt illeti, a legtöbben a munkások, illetve a kisiparosok közül kerültek ki (19-19 %). Az internáltak kb. 15 százalékát hivatalnokok tették ki, 11 százalékuk vállalkozó volt, a parasztság aránya 10 százalékot tett ki. A munkanélküliek aránya 12 százalék volt, míg 2 százalékuk volt diák.
Az Ilava-i tábor a vár területén helyezkedett el, amit már a 19. századtól börtönként használtak. Az összes tábor közül itt voltak a legmostohábbak a körülmények, nem volt vízvezeték, központi fűtés, és 1948 szeptemberéig még áramellátás sem. Ide leginkább a politikai rendbontók kerültek, akik a Dubnica melletti Skoda-gyárban dolgoztak. 1949-ben a tábort megszüntették, majd az államrendőrség védnöksége alatt újjászervezték. Ekkor főként azokat küldték ide, akiket államellenes cselekmény miatt ítéltek el.
Ústie nad Oravou mellett egy relatíve kisebb tábor jött létre. Az itt elhelyezett személyek főként az árvai duzzasztógát építésében vettek részt. A hroneci munkatábor akkor jött létre, amikor a belügyi megbízott hivatala igyekezett együttműködést kialakítani az egyes állami vállatokkal a táborok hatékonyabb működése érdekében. Ez volt a második legnagyobb tábor Szlovákiában. Trencsénben 1950-ben kezdte meg működését a tábor. Az internáltak az Odeva gyár építésében vettek részt, csak négy hónapig működött. Az utolsó, Ruskovban található táborról eléggé keveset tudunk. Ezt 1951-ben létesítették, és 1953-ig működött, tehát ez számított a legkésőbbi időpontig működtetett tábornak.
1949-ig 9061 személyt helyezték el táborokban, ebből 2174-et Szlovákiában. Eredetileg 30 ezer fővel számoltak, később 15 ezret terveztek. A kommunista párt részéről kifogásolták, hogy nem vették eléggé figyelembe az osztályszempontokat a kiválasztásnál, amit a munkások kifejezetten magas aránya mutat: kezdetben az internáltak 34 százalékát tették ki, 1950-re arányuk 25 százalékra csökkent.
Az arány feljavítása érdekében különböző akciókat indítottak: az első a Katolikus akció volt, melynek keretében izolálni kívánták az egyház tagjait. 1949-ben zajlott a Dél akció, amely a dél-szlovákiai járásokban a 15 hektárnál nagyobb földbirtokkal rendelkező, politikailag megbízhatatlan személyek eltávolítására irányult, valamint a Pozsonyban meghirdetett, prostituáltak összegyűjtésére és internálására irányuló akció. A Szlovákia területén működő, 1948-as törvény alapján létrehozott kényszermunka-táborokba összesen 8240 személy internáltak.
Csehszlovákiában a táborok rendszere 1950-ben került jogilag újraszabályozásra, a büntetőjogi kodifikáció eredményeként megszületett ugyanis az új Büntető Törvénykönyv, valamint a büntetőeljárási kódex. Ez akként rendelkezett, hogy abban esetben, ha valakiről a büntetésének letöltését követően sem lehetett feltételezni, hogy törvénytisztelő, dolgos életvitelt kívánna folytatni, azt a személyt kényszermunkatáborba utalhatták. A táborok rendszere hivatalosan 1952. december 31-én szűnt meg, de szlovák területen 1953. március 15-én, cseh területen 1954. február 15-én zárták be az utolsó kényszermunkatábort. A kényszermunkatáborokat 1954-ben eltörölték ugyan, de még fennmaradtak néhány évig: ettől kezdve nem nevezték ezeket az intézményeket „táboroknak”. Az utolsó tábort 1956-ban zárták be, de az intézményt végül 1961-ben számolták fel teljesen.
Javító-nevelő táborok
Ezek a táborok főként a cseh- és a morvaországi országrészben, Jáchymov, Horní Slavkov és Příbram térségében jöttek létre. 18 ilyen típusú táborról tudunk. 1954 őszéig a Nemzetbiztonsági Osztály, azt követően a Belügyminisztérium irányítása alá tartoztak. Ezekben a táborokban leginkább politikai foglyok voltak, de köztörvények elítélteket is lehetett találni.
A táborokban néhány barakk volt. Ezek közül egyet használtak a tábor vezetői, illetve az adminisztratív személyzet, valamint az őrök. Ezen túlmenően egy külön épületben voltak a raktárok (főként ruhát tárultak), mosókonyha, szárító, latrina, konyha stb. A körülmények több táborban kifejezetten rosszak voltak, volt, ahol 1500 emberre összesen 4 latrina jutott. A lakóhelységként szolgáló barakkokban általában 10 helyiség volt, mindegyikben 20 embert helyeztek el. Az egyes személyek kartondobozokkal választották el ágyaikat, ez jelentette a „privátszférát”. Emellett egy tűzhely is található volt e helységekben, azt azonban csak a leghidegebb napokban használhatták.
1951-ig a táborok belső igazgatásáért az igazságügyi tárca felelt (börtönügy körébe sorolták), míg a külső védelmezésüket a Nemzetbiztonsági Minisztérium látta el. 1951-től teljesen a Nemzetbiztonsági Minisztérium felügyelete alá kerültek a táborok. Elmondhatjuk, hogy 1951 és 1954 között uralkodtak a legrosszabb állapotok a táborokban.
Egy 1945 őszén megkötött titkos egyezményben Csehszlovákia és a Szovjetunió abban állapodott meg, hogy nagy mennyiségben uránt fognak szállítani a szovjet állam számára. Először azon németekkel végeztették el a munkát, akiket nem toloncoltak ki. Amikor már nem volt elegendő a munkaerő, a keleti fronton elfogott német hadifoglyokat a Szovjetunió részben e táborokba küldte át. 1949-et követően, amikor már nem lehetett több hadifoglyot ide vezényelni, több ezer politikai fogoly vette át a helyüket, akiket a munkásosztály ellenségeinek tekintettek. 1953-ban összesen 12 ezer politikai elítélt tartózkodott a táborokban, míg a következő 6 évben további 3500 személyt internáltakvalami.
E táborokban az évek során összesen 70 ezer fogoly tartózkodott. A radioaktív sugárzás következtében, valamint a bányászat közben képződött por belélegzése többségüknél maradandó egészségkárosodást eredményezett – legtöbbjük tüdőrákban halt meg. Csehszlovákia összesen 98 ezer tonna uránércet küldött a Szovjetunióba.
A hivatalos adatok szerint 31 esetben szökési kísérlet miatt lőttek le embereket, 439-en egyéb okokból haltak meg. Ezek az adatok a táborok vezetőségétől származnak, akik tetszőlegesen, mindennemű ellenőrzés hiányában – akár a szemtanúk állításával ellentétesen is – megjelölhették a halál okát. Ha valakit addig vertek a táborban, amíg az illető bele nem halt, azt is nagy valószínűséggel balesetként jegyezték fel.
Az a 31 eset, ahol lőttek, biztosan szökési kísérlet következtében történt. Tömeges szökésekre is sor került, ezek többsége azonban eredménytelen volt. 1951. március 14-éről 15-ére virradó éjszaka a jáchymovi 14. számú táborból 11 fogolynak sikerült megszöknie, azonban másnap többségüket elfogták és kivégezték. Egy személynek sikerült a cseh-szlovák belső határhoz elérnie, azonban ott az állambiztonsági szervek elfogták, és kivégezték. Ez volt az egyik legnagyobb szökés. Egy másik alkalommal, 1952 novemberében a Kamenná na Příbramsku melletti táborból húsz ember szökött meg.
Deportálások a Szovjetúnióba
A Csehszlovákiából Szovjetunióba deportáltak ügyét a rendszerváltást követően kezdték vizsgálni. Szlovákiában a Csehszlovák államalakulat és a Szovjetunió felbomlását követően, az 1990-es évek elején indult meg a kérdés tudományos feltárása, míg ugyanez Csehországban csak egy évtized késéssel kezdődött meg. Eredetileg 35 ezer olyan személyt valószínűsítettekvalami, akiket a GULAG-táborokba deportáltak, ugyanakkor a kutatások alapján 25 ezerre tehető a deportált személyek száma (a különbség főként annak tudható be, hogy a szlovák és cseh kutatók a két világháború között Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja területéről deportáltakat is az elhurcoltak közé számították).
Teljesen pontos információval a deportált személyek számáról azonban nem rendelkezünk. Ez részben arra vezethető vissza, hogy azokon a listákon, amelyeket az 1950-es években a csehszlovák hatóságok készítettek az úgynevezett politikai elítéltekről, egyes személyek többször is szerepeltek. A Szovjetunió felbomlását követően ugyan kutathatóvá váltak az egykori NKVD iratai, de ezek sem voltak teljesen pontosak. A mai Szlovákia területéről elhurcoltak közül 7419 személyről tudunk név szerint, míg a mai Csehország területéről 4150 személyről. A mortalitási (elhalálozási) ráta ijesztően magas: a cseh területekről elhurcolt emberek több, mint fele, 2150 fő halt meg a táborokban, és hasonló az arány Szlovákia vonatkozásában is.
A második világháborút követően a deportálások által legsúlyosabban érintett részek Dél- és Kelet-Szlovákiát jelentették, valamint a Szepesség környékét. Ezeken a területeken jelentős számú magyar és német nemzetiség élt. A nemzetiségi alapú deportálások 1945 első három hónapjában voltak a legintenzívebbek. Prágában 1945 májusa és júniusa között történt a legtöbb elhurcolás. Egészen 1949-ig találunk olyan eseteket, amikor a Szovjetunióba vittek kényszermunkára egyes személyeket, holott 1948 februárjától, a kommunista hatalomátvételtől számítva Csehszlovákia a szovjet rendszer egyik hű szövetségese volt.
Milada Polišenská cseh történész szerint az egyik legfontosabb dokumentumot a Gulág vonatkozásában az az 1944. május 8-án Csehszlovákia és a Szovjetunió között megkötött szerződés képezte, mely azt volt hivatott rendezni, hogy milyen viszonyt alakít ki egymással a csehszlovák közigazgatás és a Vörös Hadsereg parancsnoksága Csehszlovákia úgynevezett felszabadítása során. E szerződés értelmében a hadműveletek befejezését követően minden hatalmat át kellett adni a csehszlovák hatóságok részére, sőt a szerződés 7. cikke leszögezte, hogy még a szovjet hadsereg ellen elkövetetett bűncselekmények esetén is Csehszlovákia (lett volna) jogosult eljárni. Azonban a Vörös Hadsereg érkezését követően a szerződést a szovjet fél nem tartotta be – teljesen önhatalmúlag intézték ügyeiket.
A szovjet katonák főként gazdálkodókat, földműveseket vittek el, ugyanakkor azon listák alapján, ahol foglalkozás szerint szerepelnek az elhurcolt személyek, szembetűnő, hogy valójában eléggé széles volt a kör: bírósági elnökök, ügyvédek, ügyészek, közjegyzők, plébánosok, gépjárművezetők, postai hivatalnokok, kertészek, szerzetesek, diákok egyaránt szerepeltek a hivatalos feljegyzésekben. Bizonyos esetben nem foglalkozást, hanem politikai hovatartozást jegyeztek fel, ennek főként a szlovák foglyok tekintetében volt jelentősége, például abban az esetben, ha az illető a Hlinka-gárda tagja volt. A Szlovák Köztársaság központi kormányzatához tartozó személyek közül mindössze kettőről tudjuk, hogy deportálták. A karhatalom részéről is relatíve csekély számú személyt vittek el, ők többnyire a volt szlovák csendőrség tagjai közül kerültek ki.
A deportálásra kijelölt személyek általában a 18-50 közötti, munkára képes korosztályból kerültek ki, de nem kevés példa akadt arra is, hogy 60 év körüli személyeket hurcoltak el.
Csehszlovákiából körülbelül 70 Szovjetunió-beli kényszermunkatáborba szállították a deportáltakat. A legrosszabb hírű táborok Alagir, Arhangelszk, Borovka, Borisz, Bulanas, Cserepovec, Donbasz, Donyetszk, Dzaudzhikau, Gorlovka, Kisinyov, Ikrasnaja Gorka, Kuzbasz, Luzanovka, Magnyitogorszk, Molotovszk, Murmanszk, Norliszk, Novoszibirszk, Novi Targ, Nuzal, Odessza, Polivinka, Rudnyiki, Szadon, Steblov és Snezhoje voltak. Arra való tekintettel, hogy rengeteg tábor létezett, gyakran számmal is megjelölték a tábort. Például Sztalino mellett a 13. számú táborban voltak a Csehszlovákiából deportált személyek.
A kényszermunkára kijelölt személyek befogására az egyik leggyakoribb módszer az volt, hogy egy meghatározott helyre hívták őket azzal az ürüggyel, hogy önkéntes munkát végezzenek néhány naponvalami keresztül. Ez jelenthette akár az is, hogy meghatározott életkor (18-60 közötti) férfiakat behívtak egy gyárból, vagy akár egy egész tanyáról, településről. Az ürügy általában valamilyen javítási munka volt. Ez leginkább a helyi távközlési torony megszerelését jelentette azzal az indokkal, hogy ez szükségeltetik ahhoz, hogy a Vörös hadsereg folytathassa a hadműveleteket. Hozzátették gyakran azt is, hogy két-három napra elegendő élelmet hozzanak magukkal. Arra is találunk példát, hogy hidak, vasútvonalak vagy utak javítására szólították fel a helyi lakosságot, és bizonyos esetekben valóban sor került a munka elvégzésére, azonban ezt követően nem engedték őket szabadon. Bizonyos esetekben nem a szokásos három napi munkát kérték, hanem egy hónap szerepelt előrejelzésként, de a valóságban ez is éveket jelentett.
A kijelölt személyek általában engedelmesen eleget tettek a felhívásnak, néhányan lelkesebben, mint mások, de a legtöbb esetben mindennemű gyanakvás nélkül. A parancsot gyakran a csehszlovák közigazgatáson keresztül adták ki, ami a „felszabadítók” és „felszabadítottak” közötti összhangra, és együttműködésre utalt, és még hitelesebbé tette a kérést. A legtöbb esetben azonban, amikor a személyek megérkeztek a kijelölt helyszínre – ez általában egy zárt épületet jelentett, egyből fogolyként kezelték őket a szovjet katonák. Ezeket az épületeket körbevették, az elfogott személyeket nem engedték ki, és őket sem látogathatta meg egyetlen családtagjuk sem. Volt, hogy akár 180 embert is napokon keresztül fogva tartottak, mielőtt elindították volna őket a Szovjetunióba. Több alkalommal művelődési központokba, vagy akár plébániákba is hívták helyreállító munkák elvégzésére a behívott személyeket, ám onnan már nem távozhattak szabadon.
A háborús cselekmények befejezését követően egyre több helyen terjedt a hír, hogy egyes személyeket a katonák elvittek és nem látták őket többé, de jelentős ellenállásra sehol sem került sor. Az ellenállás hiányának egyik fő oka abban keresendő, hogy azzal fenyegették meg az elfogott személyeket, hogy amennyiben nem engedelmeskednek, akkor a családjukat fogják felelősségre vonni. Arra vonatkozóan, hogy akár csak a legenyhébb utalásra is sor került volna a valós szándékot illetően, egyetlen kutató sem talált nyomot, holott valószínűleg a Vörös Hadseregnek a térségen belül állomásozó egységei között teljesen köztudott volt a gulág-táborok létezése. Egyedül az első csehszlovák hadsereg katonái próbálták a civil lakosság figyelmét felhívni a veszélyre.
A fogva tartás/internálás első napjaiban a kihallgatások és a stressz, valamint a sokk hatására fizikailag is legyengültek a deportálásra kijelölt személyek, ami az ellenállásukat is esélytelenné tette.
Bizonyos esetekben arra is sor került, hogy a házukból vigyék el a kényszermunkára kiszemelt személyeket. A kihallgatások akár éjszakába nyúlóan zajlottak, a cél az volt, hogy beismerjék az ellenük emelt vádakat, ami a legtöbb esetben kémkedés volt. Az elfogott személyeknek – akik döntő többségükben egyáltalán nem, vagy csak alig beszéltek oroszul – semmiféle tolmácsot nem biztosítottak, így képtelenek voltak arra, hogy megvédjék magukat. Lényegében teljesen önkényes módon ítélték ezeket a személyeket 10-től 15 évig tartó kényszermunkára, bizonyítékok bemutatására nem került sor, védelmet nem kaptak, sőt gyakran azt sem mondták meg a terhelteknek, hogy mivel vádolják őket. A csehszlovák-szovjet szerződés értelmében e személyeket nem lehetett volna a szovjet hatóságoknak elítélniük, ám a csehszlovák joghatóság még ingatag volt. Függetlenül attól, hogy e személyeket néhány napi munkára kötelezve tévesztették meg, vagy a polgári jogelvek teljes felrúgásával ítélték el őket, néhány központban emberek ezrei várták, hogy a transzportjuk meginduljon a Szovjetunió irányába.
Külön csoportként kell beszélnünk azokról a személyekről, akik véletlenül kerültek a szovjet hatóságok látókörébe. Esetükben főként arra kell gondolni, hogy a szovjet hatóságok bármilyen helyszínen, a nap bármely szakában bárkit letartóztatthattak és le is tartóztattak. Volt, aki utazott a buszon, vagy vonaton és egyszer csak letartóztatták. Olyanra is akad példa nagy számban, hogy a véletlenszerűen letartóztatott személy falu, vagy város utcáján, terén haladt gyalogosan, munkába, vagy hazafelé tartott. Ilyen esetekben az elfogottat szintén kémkedéssel vádolták meg. Ez utóbbi körülmények között letartóztatott személyek száma több százra rúg.
Arra való tekintettel, hogy a szlovák állam 1941-ben belépett a németek oldalán a második világháborúba, és hadat üzent a Szovjetuniónak, logikusnak tűnhet, hogy a felelősökkel szemben fel kívánt lépni a szovjet hadsereg. Azonban a statisztikákból az tűnik ki, hogy a Hlinka-gárda, illetve a Hlinka Néppárt tagjai csekély kisebbségét tették ki a letartóztatott személyeknek. A legtöbb esetben véletlenszerű kiválasztásról beszélhetünk. Többször a szomszédok személyes bosszú gyanánt jelentettek fel embereket, irigységből vagy egyéb okból. Ez nem pusztán feltételezés, több esetben nem takargatták az informátorok a kilétüket, sőt, nyíltan vállalták, hogy a Vörös Hadsereg és az NKVD számára információt szolgáltattak.
E két szervezet volt egyébként a szerves résztvevője a deportálások lebonyolításának. A lakosság tisztában volt ugyan a kettő közötti különbséggel, a valóság azonban akként festett, hogy semmilyen különbség nem volt abban, hogy egyik vagy másik szerv fogott el valakit. Kettejükre szoros együttműködés volt jellemző.
A Vörös Hadsereg hazudott az embereknek, felhasználta a helyi közigazgatást saját céljaira, falvakat néptelenített el, vagy csak nőket, gyermekeket és öregeket hagyva hátra, de ezzel együtt nagy számban deportáltak nőket, illetve lányokat is.
A szétszakított családok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. A nők foglalkoztatottsága ebben az időszakban egészen minimális volt, a legtöbben a szomszédok és/vagy a rokonok jóindulatára voltak utalva. Ezeket a problémákat a csehszlovák hatóságok több alkalommal is jelezték, azonban a szovjet hatóságok sosem jelezték, hogy tömegesen hajlandóak lennének hazaengedni a deportált személyeket.
A GULAG-táborokból hazatért embereket sokáig kísértette a fogság emléke. Azok, akik hazatértek a fogságból, nem tudták egyszerűen maguk mögött hagyni a múltat. Milada Polišenská könyvében erre több példát is találhatunk:
Pásztor Gejzát 1945 februárjában deportálták, és csak 1949 júniusában térhetett haza. Az ő esete jól mutatja, hogy ugyan elfogását követően a csehszlovák hatóságok – ahogy több esetben is – kérték a szovjet szerveket, hogy engedjék el az internált személyeket, de azok egyáltalán nem vették ezt figyelembe. (Sőt, több esetben arról számoltak be a deportálásra várók, vagy azok, akiket már deportáltak, hogy a csehszlovák hatóságok hivatalos kérelmeit szemük láttára tépték szét.) Pásztor Gejzát 3 alkalommal is áthelyezték különböző táborokba, és egy alkalommal majdnem a szabadon bocsátásáról döntöttek, de a delegáció elveszítette az ügyére vonatkozó papírokat, ami egy évvel toldotta meg a kényszermunkát az ő esetében. Amikor hazaengedték, a felesége és a lánya alig ismertek rá. Házassága tönkrement, a hatóságokkal is problémái voltak – csakúgy, ahogy a többieknek. Mivel az állampárt szemében politikai elítéltnek számított, megfenyegették, hogy amennyiben bárkinek is elmondja, hogy mi történt vele, akkor megbüntetik. Elmondása szerint értesítette a Csehszlovákiában működő Vöröskeresztet is azon táborokról, ahol több száz személyt internáltak, de ennek semmilyen következménye nem lett. Ráadásul a táborokat megjárt emberekre, mint a szocializmus ellenségeire tekintettek, aminek következtében nehéz volt a társadalomba visszailleszkedniük, nehezen találtak munkát maguknak: legtöbb esetben csak külső segítséget igénybe véve helyezkedhettek el a legegyszerűbb munkahelyeken is.
Arra is volt példa, hogy egy település teljes lakosságát kitelepítették. Nagybalog 139 lakosát például 1945. január 24-én felszólították, hogy segítsenek a hó eltakarításábanvalami. A felhívás mindenki számára szólt, így a 16 és 50 év közötti nőknek is meg kellett jelenniük. Amint az összes személy megérkezett a falu egyik nagyobb házába, a szovjet katonák a szokásos forgatókönyvet alkalmazva körbezárták a kertet és a továbbiakban fogolyként kezelték őket. Elsőként Miskolcra kellett gyalogolniuk, majd ott egy héten keresztül fogva tartották őket. Január utolsó napján kerültek fel egy vonatra, amivel Donbaszba indultak. A megérkezést követően szétosztották őket az egyes táborok között. A visszaemlékezések szerint noha újnak tűntek az épületek, a szobákban már bolhák voltak, és az első napokban ételt sem adtak nekik. Vízhez egyáltalán nem jutottak. Többek számára feltűnt, hogy nemcsak civilek voltak a táborban, hanem német katonák is. Az ellátásban és a bánásmódban azonban semmiféle különbséget nem lehetett tapasztalni. E táborokban átlagosan 10-15 személy halt meg naponta. A legtöbb esélyük azoknak volt a túlélésre, akik deportálásukat megelőzően is fizikai munkát végeztek, és hozzá voltak szokva a keményebb életkörülményekhez.
Többen arról számoltak be, hogy a Csehszlovákiába történő levélküldés kifejezetten tilos volt, aminek következtében a kényszermunkára ítélt rabok nem tarthatták a kapcsolatot sem szeretteikkel, sem a külvilággal. Ennek legfőbb oka Polišenská szerint az volt, hogy 1948 februárjában a csehszlovák – immáron kommunista – kormány próbált fellépni a deportáltak szabadon bocsátása érdekében. A deportáltak külvilágtól történt elzárásával a szovjet hatóságok a csehszlovák félre gyakoroltak nyomást.