Romániai gulág
Szerző: Kassay Ildikó
A romániai kommunisták a második világháború után a sztálini terrort másolva a Gulághoz hasonló elnyomó, megsemmisítő-koncentrációs univerzumot hoztak létre. Ebben a régi, még az illegalitásban működő kommunista pártba delegált, a szovjet hadsereggel érkező orosz kominternes múltú ügynökök segítettek. A koncentrációs rendszerbe börtönök, kényszermunkatáborok és kivégzőtáborok tartoztak. Ezekben végezték a nem kívánatos rétegek és politikai osztályok, valamint az ortodox-, katolikus-, görög-katolikus papság és általában mindazok megsemmisítését, akik szembeszegültek a népi demokráciával.
A megsemmisítő-koncentrációs univerzumhoz 44 börtön és 72 kényszermunkatábor tartozott.
A szekuritáté (Securitate) felelt az ország biztonságáért, míg a táborok parancsnokai, a politikai tisztek és az őrök feleltek a fogvatartottak átneveléséért. Mindezt természetesen a kommunista párt irányelvei alapján.
Az büntetőintézmények több csoportba voltak sorolhatók:
A börtönök lehettek átnevelő-, kivégző-, tranzit-, kórház- és vizsgálóbörtönök, illetve női- és gyermekbörtönök.
Az átnevelőbörtön jellemzője, hogy ott a kínzás válogatott módszereivel próbálták átnevelni a polgári világban nevelkedett és polgári módra gondolkodó állampolgárokat a kommunista ideológiára. Ilyen átnevelőbörtön volt Suceavaban (Szucsáva), Pitestiben, Szamosújvárott, Aknavásáron, Asszonyvásáron, Brassóban, Ocnele Mariban és Peninsula-ban.
Kivégzőbörtönök működtek Máramarosszigeten, Rímnicu Sárat-ban, Galatí-ban, Nagyenyeden, Craiova-ban, Pitesti-ben és Nagyváradon.
Tranzitbörtönt tartottak fenn Zsilavában és, míg vizsgálóbörtönt Rahova-ban és Uranus-ban. Kórházbörtön Aknavásáron és Vacaresti-ben működött.
Női- és gyermekbörtönöket Marzsinén, Miszlán, Csíkszeredában, Dumbráveni-ben, Kolozsvárott, Tárgsormáron és Margineni-ben tartott fenn a kommunista rendszer.
Kényszermunkatáborból is volt elég: A Duna-Fekete Tenger Csatorna mentén (Duna-delta), Peninsula-ban, Poarta Alba-ban, Salcia-ban, Periprava-ban, Constanta-ban, Balta Bráila-ban és Midia-ban.
Azonban a mai ismereteink szerint a Secutitate nemcsak a börtönöket, hanem a pszichiátriai intézeteket is felhasználta a nemkívánatos elemek eltüntetésére.
Mai ismereteink szerint 1945 és 1989 között 90 ezer politikai fogoly „fordult meg” a lágerek, vagy börtönök valamelyikében. A tényleges szám ennél jóval nagyobb, mivel legtöbbjüket minden jogi eljárás nélkül tartották börtönben és a fogvatartottak aktáit szisztematikusan megsemmisítették.
Ugyanakkor a meglévő forrásokat is nagy kritikával kell kezelni, mivel a halotti anyakönyvi kivonatokat évekkel a halál időpontja után állították ki. Sokszor a személyi kartonokon az szerepel, hogy a fogvatartottak kórházban haltak meg ápolás közben, de a valóság az, hogy szerencsétlenek csak igen ritkán részesültek bármilyen orvosi ellátásban.
A tetemeket éjszaka, szekéren szállították a város temetőjébe, majd a külvárosi területeken egy árokban, teljes névtelenséggel temették el. Több katolikus papvalami földi maradványait azóta sem sikerült azonosítanivalami.
A máramarosszigeti börtönben elhunyt politikai rabok esetében sosem állítottak ki halotti anyakönyvet, ez csak 1957-ben történt meg. Boga Lajos kanonok 1954-ben bekövetkezett halálát például egy jegyzőkönyv rögzítette, de halotti okmányait csak 1957-ben állították ki.
1945 és 1989 között 600 ezer politikai elítélt volt, de az áldozatok tényleges száma megközelíti a kétmilliót. A pontos számadatok megállapítása azért nehéz, mert a Securitate, az ügyészség, a határőrség és a katonaság folyamatosan semmisítette meg az áldozatokról fellelhető információkat.
„A Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság vizsgálódásai nyomán megállapítást nyert, hogy hozzávetőleg 2 millió embert hurcolt meg a román kommunista diktatúra 1945 és 1989 között. Ebbe beleértendők a súlyos börtönévekre ítéltek mellett a deportáltak, kitelepítettek, kényszerlakhelyesek és más, szabadságuktól megfosztott és üldözött személyek. 1945-ben az első átfogóbb kényszerintézkedés a németajkú román állampolgárok ellen irányult, akiket a Szovjetunióba deportáltak a szovjet katonai parancsnokság utasítására. A román hatóságok – ekkor még a király vezetésével – a kért 80 ezer deportálandó helyett, a különböző mentesítési akcióknak köszönhetően „csak” 69 ezer személyt raktak marhavagonokba.
A Groza-kormány hatalomra kerülésével, 1945 márciusától kezdődően rövid idő alatt a Belügyminisztérium 90 ezer személyt tartóztatott le. Bűnük az volt, hogy az előző rendszer vezetői- vagy kiszolgálói személyzetéhez tartoztak úgy mint párttagok, minisztériumi alkalmazottak, stb. Az úgynevezett adminisztratív intézkedések olyan személyekre vonatkoztak, akik a kommunista rendszer számára nemkívánatosnak minősültek. Ezeket az intézkedéseket a Belügyminisztérium hajtotta végre hivatkozással a Minisztertanács és a Nemzetgyűlés különböző határozataira és rendelkezéseire. Ezek a jogi aktusok nagyon homályosan írták körül azokat az ember-, illetve társadalmi csoportokat, akikkel szemben a BM eljárhatott. Ilyen alapon juttathatott a romániai kommunista elnyomó gépezet internálótáborokba, munkatáborokba, sőt deportációba tömegeket és jelölhetett ki számukra kényszerlakhelyet anélkül, hogy bírósági ítélet indokolta volna ezeket az intézkedéseket.
1949 februárjában a kommunista hatalom befejezettnek tekintette az 1945 márciusában elkezdett földreformot és mintegy a folyamat lezárásaként a 83. számú rendelettel intézkedett a „nagybirtokos maradványok felszámolásáról”. A gyakorlatban 1949. március 1-je éjszakáján távolítják el az utolsó életképes gazdálkodókat, 7.959 főt, kitelepítve őket otthonaikból, megfosztva őket minden ingó és ingatlan javaiktól és határozatlan időre kényszerlakhelyet jelölve ki számukra. A DO-t, azaz a kényszerlakhelyet a 83. számú rendeletre hivatkozással jelölték ki, de ez a jogi intézmény 1949-ben jogilag még nem volt leszabályozva. Ezt majd csak 1950 októberében teszi meg a hatalom, amikor visszamenő hatállyal is az 1154. sz. Minisztertanácsi Határozat rendelkezik.
1949 végén és 1950 elején a kialakult politikai helyzet a paraszti társadalmat ellenállásra késztette. Így Románia nyugati, határ menti és egyes erdélyi vidékeken parasztlázadások, sőt párhuzamosan az ország déli területein több helyen törnek ki felkelések. A több tízezer ember részvételével zajló megmozdulásokat a hatalom fegyverhasználattal töri le. A több tíz halott mellett sokan kerülnek a Securitate börtöneibe, illetve 2 ezer személy ellen hoznak adminisztratív intézkedéseket, kitelepítve és kényszerlakhelyet jelölve ki számukra az ország másik, keleti végében, Dobrudzsában, Constanta tartomány elhagyatott területein.
A harmadik kitelepítési hullám 1951. június 18-án éjszaka történt, Románia Jugoszláviával szomszédos határszakaszán ahonnan 25 km mélységben 44 ezer személyt telepítettek ki. Az érintett személyeket a román alföldre, Baragan Galati-i és Ialomita-i tartományába szállították és ott a gabonaföldek közepébe kirakodták őket 18 helyszínen, arra kényszerítve őket, hogy sárból gyúrjanak, illetve építsenek közintézményeket és saját házakat még a tél bekövetkezte előtt, így alakítva ki új településeket.
A kitelepítettek a munkatáborokban szenvedőkhöz képest nagyobb szabadsággal rendelkeztek, de 15 km-nél távolabb nem mehettek a kijelölt kényszerlakhelyüktől. Megfelelő élelmiszer, ivóvíz és orvosi ellátás hiányában rövid időn belül több százan hunytak el. A csökkenő létszám nem sokáig jelentett gondot, ugyanis azok a fogvatartottak, akik 1952 és 1954 között szabadultak, de nem bizonyultak átneveltnek a hatóságok szerint és továbbra is veszélyt jelenthettek az állam biztonságára, az említett új építésű falvakban jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet.valami
1953-ban a ghenceai kényszermunkatáborban 220 politikai és 80 köztörvényes női fogvatartott dolgozott. A rendszer ellenségnek tekintette azokat a nőket, akik anyáik, feleségeik, lányaik voltak azoknak a férfiaknak, akik a kommunizmus ellen harcoltak, így nem meglepő, hogy a legtöbben ítélet nélkül voltak itt, míg másokat életfogytiglani kényszermunkára ítéltek. Az elítéltek között a legfiatalabb 14 éves volt, de idős apácák is voltak ott szép számmal.
Fabarakkok, priccsek két sorban, ablakok bedeszkázva, WC a helység közepén. 300 nő, 300 féle szag, 300 féle mentalitás, egyéniségvalami. Összezárva egy helységben….
Maria Vulcanescut 17 évesen tartóztatták le. Apja a filozófus Vulcanescu volt, akit Nagyenyeden agyonvertek.
Motta Gabi 17 éves, Mary-Ioan Cantacuzino 16 éves, Minerva Lupas 16 éves volt amikor Ghenceara került.
Rajtuk kívül 70-75 éves apácák kerültek ide. Egyetlen bűnük volt: imádkoztak. Ezért 20-25 év kényszermunkát kaptak.
Egy női elítélt emlékezéseiben olvasható: „1954-ben a pitesti Securitate börtönében éjjelente egy nő felkiáltott. ’Hét gyermekem van uram, hét gyermekem. Hét, hét, hét’… sikolya évekig kísértett.”
Mioara Baicut Brassóban, hat hónapos gyermeke mellől vitték el. Egy speciális cellába zárták és ráengedték a Securitate kutyáit….
Elképzelhetetlen volt azoknak a nőknek a drámája, akik a lágerekben szültek és soha többé nem láthatták gyermeküket. A Securitate elvette gyermeküket és az anyának azt mondták, hogy a gyermek meghalt. Ezek a gyermekek árvaházakba kerültek…
A kényszermunkatáborok mindegyikében, így a Pipera-i kényszermunkatáborban is a kommunista ideológiával megrontott őrök általában írástudatlan, szadista hajlamú egyének voltak, akik a szent ünnepekre tartogatták a legbrutálisabb kínzásokat. 1954 áprilisában órákig tartották vigyázzállásban az elítélteket, majd összeverték, teherautóra rakták és egy istállóba szállították, ahol éheztették, tovább verték őket. Ez volt a húsvéti ajándék.
Elena Pitrop aki hosszú éveket töltött a kommunista rendszer börtöneiben visszaemlékezéseiben így ír:
Tudom, hogy keresztényi kötelesség megbocsájtani. Megbocsájtani-, de nem elfeledni mindent. Minden álmomat összetörték, lelkemet és életemet is. A lenyomat ottmaradt a lelkünkben, életünkben és arra kényszerít, hogy ne felejtsük el a szörnyűségeket, hogy ezeket mindenkivel tudassuk, megismertessük, hogy ne történhessen meg többé soha, soha.
Gyerekek, fiatalok, akik szembeszegültek a kommunista rendszerrel, a szabadságukkal fizettek. Sokszor évekig voltak börtönben, iszonyú szenvedéseket kellett elviselniük. Túlélők, akik az ötvenes években tizenévesek voltak így emlékeznek:
éjjel kopogtak be, a szemembe világítottak. Szüleimnek még magyarázatot sem adtak’ (…) ,Egy ablaktalan cellában voltam hetekig. Halottam a gyászos sikolyokat. Sok gyerek volt a Securitate börtöneiben.
Míg a börtönök a nép ellenségeinek a megsemmisítését célozták, a deportálások a társadalom dezintegrációját szolgálták. Ez az elvetemültség olyan konfliktust okozott, amelynek hatásait ma is érezhetjük. Akit nem végeztek ki azokat deportálták, megszüntették a világgal való kapcsolatukat.
1957-ben, 44 ezer magyart, románt, szerbet, svábot, bolgárt, bukovinai csángót deportáltak a Báráganba. Az időseknek, terhes nőknek, pici gyerekeknek sem járt kegyelem. A deportálások pünkösd éjjelén kezdődtek. A deportáltakat 2.696 vagonban és 5.211 teherautóban szállították 10 ezer katona közreműködésével.
1957-ig teljesen megtörték, megsemmisítették az ortodox, a katolikus, a görög-katolikus, az evangélikus és a református egyházak vezetőit, illetve a társadalom elitjét. A kommunista terroristák a totalitárius rendszert ellenző munkásokkal, parasztokkal, sőt saját párt-elitjükkel sem bántak másként.
Az 1956-os magyarországi forradalom után az erdélyi megtorlás brutális volt. A román kommunista rendszer rettegett a magyar forradalom szimpatizánsaitól, ezért a retorziók a magyarok maradék ellenállóit és az egyháziakat sújtotta. Őket sikerült is hosszú évekre megtörni.
A nyolcvanas években már teljessé vált a paranoia: a 15, 16 éves korú fiatalokat is megfigyelték. A Securitate megyei vezetői akkoriban kötelesek voltak hangulatjelentéseket küldeni Bukarestbe, amiben a lakosság hangulatáról, gondolkodásáról kellett beszámolniuk.
Az 1966 és ’89 közötti időszakban Romániában ugrásszerűen megnőtt a születések száma. De vajon miért és mi történt a nem kívánt terhességekből született gyermekekkel? Vajon milyen elvek és politikai dogmák határozták meg a sorsukat?
1965-ig lényegében sikerült Romániában a kommunista rendszer ellenzőit likvidálni, vagy megtörni. Ebben az évben Nicolae Ceausecut választják meg a Román Kommunista Párt főtitkárává és az új vezér meghirdeti a nehézipar fejlesztésének programját. Ehhez azonban emberek, új munkáskezek kellenek, ezért elhatározta, hogy megkétszerezi a lakosság létszámát. Ezt a célt szolgálta az 1966 decemberében életbe lépett rendelet, amelynek alapján legális abortusz csak a 45 évnél idősebb, vagy a már négy gyermeket szült nők esetében végezhető. Így 1967-68-ban megduplázódott Romániában a születések száma, miközben gőzerővel haladt az iparosítás, az új lakónegyedek építése.
1968. augusztus 22-én Ceausescu több ezer ember előtt beszélt Bukarestben. Elítélte a Szovjetunió Csehszlovákia elleni agresszióját és kiállt a békés, tárgyalásos diplomáciai megoldások mellett. S ettől kezdve ő lett a fejlett világ szemében a jó fiú a keleti blokkban, a béke védelmezője, a nyugat barátja.
1970 és 1980 között egyre kimutathatóbbá váltak a rendszer hibái. Az újszülöttek halálozási aránya elérte a 20 %-ot, az európai országok közül a legmagasabb szintet, miközben Ceausescu minden politikai fellépésénél gyermekekkel vetette körül magát. Kitüntetés járt a Hős Anyának aki megszülte tízedik gyermekét, hiszen segítségükkel Románia elérte a bűvös határnak számító 20 milliós lakosságszámot.
A vezér külpolitikailag is aktív. Fogadják Amerikában, Angliában, Franciaországban, találkozik a svéd és a norvég királlyal is. Kínában tett baráti látogatása után Romániában is bevezeti a kommunizmus jellegzetes ázsiai formáját, amelyben a pártfőtitkár nemcsak a nép szeretve tisztelt atyja és vezére, hanem egyben maga a Tévedhetetlen.
1983-ra a tiltott abortuszok száma aggasztó mértékben megnő, a gyermekhalandóság pedig meredeken emelkedik. A gyermekek és családok támogatására szánt központi keret nem elég, ezért az állam új eszközökhöz nyúl: a gyermektelen házaspárokat és azokat az orvosokat, akinek gondatlansága miatt meghal egy gyermek, adóval bünteti. Az orvosok eközben arra bíztatják az anyákat, hogy nem kívánt, vagy fogyatékkal született gyermekeiket adják állami gondozásba. Így lépett az állam a család helyére.
A kommunista felfogás nem ismerte a fogyatékosság fogalmát. Ezeket a gyermekeket elrejtették világ szeme elől. A közvélemény nem is tudhatta mi történik az árvaházakban, s nevelőotthonokban ezekkel az árvákkal. Azok az orvosok, aki kollaboráltak a rendszerrel, azt hazudták az anyáknak, hogy fogyatékos gyermekük meghalt. Az újszülött kartonjára pedig azt írták: irrecuperabil, azaz: helyrehozhatatlan.
1980-ban a román államadóság elérte a 10 milliárd dollárt. Ezért Ceausescu drasztikus fiskális politikát vezetett be – a Nyugat nagy örömére. Minden, ami az országban termett vagy termelődött, exportra került: a hús, a tej, a gabona, a kőolaj, minden. Románia ezért gyógyszer, üzemanyag és élelmiszer nélkül maradt. A lakosság rengeteget szenvedett, mégis Bukarestben megépítik az elnöki palotát, Európa egyik legnagyobb épületét, és az ahhoz tartozó politikai-diplomáciai negyedet.
1984-re, miközben a tiltott abortuszok száma 60%-kal nőtt, az élelmiszerhiány miatt a gyermekeket vitaminokkal, az árváknál mutatkozó kóros vérszegénységet pedig vérátömlesztéssel kezelték. Ugyanebben az évben a constancai kikötőbe ellenőrizetlen származású vérplazmát szállító hajók futottak be….
1985-ben tovább szigorították az abortusz engedélyezését, annak feltételéül már legalább öt gyermeket írt elő. Meghökkentő, de az orvosoknak a művi vetéléssel kórházba kerülő nőkhöz előbb a Securitate ügynökeit kellett kihívniuk, s csak azután segíthettek a betegen. Azokra az orvosokra, akikre akár csak a gyanú árnyéka vetült, hogy részt vettek tiltott abortusz elősegítésében, börtönbüntetés várt.
1989 decemberében, a forradalom kitörésekor 100 ezer árva gyermek élt a romániai állami intézetekben. Ezekben az intézetekben közállapotok nagyon súlyosak voltak, de a legdrámaiabb a fogyatékos gyermekeké volt. Az állam elrejtette és hagyta őket meghalni. A csegődi intézetben két év alatt 137 gyermek halt meg, a gyermekhalandósági ráta elérte a 60 százalékot. Az áldozatok átlagéletkora alig haladta meg a két évet: az állam ide küldte őket meghalni. Megölte őket a hideg, az éhezés és azoknak az ápolóknak a közönye, akik maguk is anyák voltak, de a saját nélkülözésük, félelmük miatt közönyössé váltak a mások szenvedése iránt.
Ezekben az intézetekben volt, hogy napokig nem szállították el a gyermekek holtesteit és egy lepedőbe csavarva a lépcső alatt várták, hogy elvigyék a kis halottakat. A kegyelet minimálisan sem volt jelen. Tömegsírban, névtelenül temették el őket.
A romániai forradalom után dr. Pavel Oancea, Csegődre került és így nyilatkozott.
Amikor idekerültem reménytelen volt a helyzet.1988-89-ben 137 gyermek halt meg itt, ám az azt követő évben egyetlen egy sem. Hogyan lehetséges ez? Sajnos azt kell mondanom, hogy ide, és az ehhez hasonló helyekre meghalni küldték azokat a gyermekeket, akinek kartonjára születésükre az orvos ezt írta: helyrehozhatatlan. Ezek az intézmények kivégzőtáborokként működtek. Ezeket a gyermekeket a forradalom mentette meg.
Mai kutatások rendre kimutatják, hogy a kommunizmus alatt árvaházban felnőtt gyermekek kikerülve a társadalomba, a szocializációs hátrány miatt nem tudtak beilleszkedni. Nagyon kevésnek sikerült a normális élet. Az örökbefogadott gyermekek, aki külföldre kerültek, ma már felnőttek és drámai látni amint biológiai családjukat keresik.
Azok, akik nem tudtak beilleszkedni, az utcán élnek és megszületett gyermekeiket kénytelenek állami gondozásra bízni. Az emberi tragédiák, amit egy elvetemült rendszer okozott, még hosszú évtizedekig meghatározzák történelmünket.
Ám, ha azt gondolnánk, hogy a román kommunistáknál brutálisabb és elvetemültebb emberek sem korábban, sem később nem voltak, tévednénk. A kommunista világ egyik legelvetemültebb tervét a második világháború után a Románia által évszázadok óta hőn áhított moldáv területen, az akkori moldovai szovjet köztársaságban hajtották végre:
Bár az élelmiszer export 33-45%-kal nőtt, a konzervipar pedig 100%-kal termelt többet, mint a megelőző évbenvalami, a termékeket elvették a lakosságtól s mindent a Szovjetunió oroszok lakta területeire szállították. Ügyészségi aktákból tudjuk, hogy a szovjetek által kiprovokált éhínség miatt Moldovában elterjedt a kannibalizmus. Ám mivel minden akta titkosított volt, a kannibalizmus államtitok maradt.
Gorsenin elvtársnak, a Szovjetunió Főügyészének
A szárazság és alacsony termékenység miatt nagyon nehéz helyzet alakult ki. Az élelmezés lehetetlen, a disztrófiás betegek száma óriási. A halandóság, a kannibalizmus áldozatainak száma egyre nő. (...) Februárig 213 ezer disztrófiás, ebből 39 ezer négy éven aluli gyermek, 33 ezer négy-tizennégy év közötti. (...) 14 ezer halott az ideiglenes kórházakban. (...) A betegek száma egyre nő. A gyilkosságok száma ugyancsak növekszik. A börtönök telítettek. Ha valaki őrizetlenül hagyja gyermekeit, a szomszédok megölik és megeszik őket. (...) A falvakat izoláljuk és hagyjuk meghalni a betegeket. Mást nem tehetünk.” Így szól a jelentésvalami.
(Moldovában a megmaradt lakosság zömét 1949 és 1954 között több hullámban a Gulág kényszermunkatáboraiba deportálják. A megmaradt moldvai csángók, magyar szombatosok így kerülnek végleg a kazah, kirgiz bányákba ahonnan soha nem térnek vissza.)
A szovjet típusú diktatúrák semmilyen erkölcsöt, etikát nem ismertek. Hosszú évtizedek alatt emberek tízmillióit likvidálták, taszítottak nyomorba és gyászos örökségük a mai napig meghatározza életünket.
