Jugoszláviai gulág

Szerzők: Domonkos László és Forró Lajos

Goli Otok

A második világháború befejeződése után a frissiben létrejött titói Jugoszlávia, amely győzelmét nem csekély mértékben a partizánhadsereg jelentős nyugati támogatásának is köszönhette, a Közép- és Kelet-Európára ráterpeszkedő szovjet gyarmatbirodalommal szemben rövid időn belül különleges előjogok érvényesítését kezdte megengedni magának. Ügyesen és élelmesen kihasználva a partizánháború által keltett szövetségesi rokonszenvet, a szovjet birodalmi törekvésekkel szemben fokozódó intenzitással és erővel igyekezett fellépni. Ugyanakkor ez a Jugoszlávia a negyvenes évek végére a létező legortodoxabb kommunista módszerekkel, sztálinista, egypárti zsarnokságának politikai gyakorlatával lett antisztálinistává, a Szovjetunió egyik leggyűlöltebb ellenségévé. A hidegháborús Nyugat a Szovjetunióval szembeni önállóságát a legelszántabban, hősiesen védő országot látott Jugoszláviábsan.

A világ kommunista pártjainak közös információs szervezetének, az ún. Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodájának 1948. júniusi látványos szembefordulása a gazdasági kérdésekben ellenálló, meglehetősen önérzetes szövetségesi politikát folytató  Jugoszláviával azt eredményezte, hogy a korábbi eszmetársak éppen az egymás politikáját néhány hónappal korábban még támogató jugoszláv vezetőket tekintették rezsimjük legelszántabb, leginkább megsemmisítendő ellenségeinek. Az imperializmus láncos kutyájának, Titónak a politikáját akár a legcsekélyebb gyanú szerint is támogatók, azzal szimpatizálók egyfelől, míg a moszkovita vonalhoz hű, a sztálini kommunista modellt és szovjet dominanciát pártoló, a Moszkva vezette béketáborhoz húzók másfelől – ez az alapállás a két terror-rezsim módszereinek szinte karikatúraszerű párhuzmosságait mutatta. A Jugoszláviában kominformosnak nevezett, szovjetbarátnak maradt vagy annak bélyegzett elemek nemsokára a rendszer legüldözöttebb ellenségeivé lettek – a harmadikutas Jugoszlávia- és Tito-barátok a béketábor szemében ugyanígy.

Így és ezért jött létre az 1945 után ismételten „összetákolt” Jugoszláviában, nem egészen egy esztendővel a kommunista országokkal történt nagy szakítás után, 1949 elején az Adriai-tenger egyik lakatlan kis szigetén Tito szörnyű, évtizedekig teljes ismeretlenségbe rejtőzött Gulagja: Goli Otok. („Kopár sziget.”) A börtönsziget, amelyet a túlélők csak halálszigetnek neveztek. És ahová rövid időn belül mindenki elkerülhetett, aki az úgynevezett másként gondolkodók közé tartozott – vagy akit a hatalom oda sorolt…

A mintegy 4,5 négyzetkilométer területű sziget az Adriai-tenger északkeleti részén, az északi szélesség 44-dik fokának ötvenedik percénél és a keleti hosszúság 14-dik fokának 49-dik percénél fekszik, a Kvarner-öbölben, Rab szigetétől északkeletre öt, a szárazföldtől 6 kilométerre, jelenleg Horvátország területén, Primorsko-Goranska megye részeként.

Goli Otok áttekintő térképen

Teljesen lakatlan sziklasziget, talaja terméketlen, a környező dalmát szigetek lakóitól innen kapta nevét: isola calva, goli otok – kopár, csupasz, meztelen sziget. Évszázadokon át csak pásztorok jelentek meg itt legeltetési célból, ám mivel a partvonal végig igen tagolt, számos kis öblöcskével, melyek komolyabb vízi jármű kikötésére alkalmatlanok: senki sem telepedett le ide.

Goli Otok látképe

Goli Otokot egyesek szerint maga Tito, mások szerint Rankovics belügyminiszter, ismét mások szerint a titkosszolgálat, az UDB akkori vezetője, Jovo Kapicsity szemelte ki tengeri halálszigetnek – annyi mindenesetre tény, hogy az első ezerháromszáz embert 1949. július 9-én tette partra az elítéltek és ellátmányuk fuvarozására rendszeresített, Punat nevű hajó. Ekkor még csupán néhány barakk állt a szigeten, amit később valóságos településsé fejlesztettek – a fegyencek munkájával.

Központi épület

Kezdetben a legnagyobb gond az ivóvíz hiánya volt, emiatt a rabokkal nagy kiterjedésű vízgyűjtő medencét építtettek, amelynek szénből, homokból, kavicsból összetákolt szűrői tisztították meg az esővizet. Az internáltak fő feladata a rendkívül jó minőségű márvány kitermelése volt, amit télen a száraz, hideg szél, a bóra, nyáron pedig a 35-40 fokos meleg nehezített. Mivel árnyék mutatóba sem volt, a külön büntetést kapott rabokat nyaranta a börtönőrök előszeretettel állították frissen ültetett növények mellé, hogy a testükkel vessenek árnyékot rájuk...

A táborban a becslések szerint legalább tizenötezer, legfeljebb harmincötezer rab sínylődött. Azonban nemcsak a Tájékoztató Irodás, a Moszkvához hűnek maradt ortodox-sztálinista jugoszláviai kommunisták, de a Tito-rezsim különböző politikai ellenfelei is, nem kis számban más nemzetiségek képviselői is tömegével kerültek a Goli Otokra. A délszlávok közül legnagyobb számban horvátok, szlovének és bosnyákok voltak a haláltáborban, más népek közül a legtöbben a dalmát partokat lakó olaszok, de feltűnően sok volt a koszovói albán is.  Raboskodtak továbbá szerbek, bolgárok és görögök is a szigeten. Magyar –túlnyomó részben bácskai-bánsági – nemzettestvéreink közül a dokumentumok szerint 544 sínylődött Goli Otokon, ám minden valószínűség szerint többen voltak, létszámuk elérheti a 800-at.

Az elítéltek száma időszakonként változott az éppen aktuális politikai iránynak megfelelően, ám az 1971-es ún. horvát tavasz, a Tito-rendszer alatt történt első igazán nagy nemzetiségi jellegű mozgolódás után ismét az 1949-1953 közötti időszak arányait érte el a börtönszigetlakók létszáma – döntő részben ezúttal horvátokból...

Az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől megszaporodtak a koszovói albánok is, a későbbi politikai vezetők közül olyanok töltöttek éveket a Goli Otokon, mint Teki Dervishi, albán költő és Adem Demaci, Koszovó Nagy-Albániához csatolásának elkötelezett híve.

De itt raboskodott a független Bosznia-Hercegovina későbbi első elnöke, Alija Izetbegovic és a horvát politikus Dobroslav Paraga is.

Ami pedig még a magyarokat illeti: név szerint ismerjük igen sokukat a Tito-gulagot megjártak közül, nem egy közülük szabadulása után, kellőképpen „megnevelve” a titói kommunista hatalom legkészségesebb, legengedelmesebb szolgálói-végrehajtói közé tartozott, elsősorban a jugoszláviai magyar kultúra, a művelődési élet és a sajtó területén. Ám sem az irodalom, sem a kultúra egyéb művelői között nem található egyetlen egy sem, aki– írásban – szólni próbált volna, emléket mert volna állítani a szörnyűségeknek.

Dési Ábel egész ciklusnyi verset írt Goli Otokon Goli Otokról, élete legvégén el is szánta magát a közzétételre – a sors jellemzően jugoszláviai magyar iróniája, hogy ezek az alkotások szerkesztői gyávaságból csak szerzőjük halála után láthattak napvilágot.

Egyetlen idős nyomdász, egy munkásember akadt, aki megmentette a magyar becsületet: Mellár Lajos (1914-2009). Csúrogon születtem címmel 2000-ben adta közre memoárját, amelyben mintegy 30 oldalon emlékezetesen szuggesztív képet vázol mindarról, amit a Kopár Sziget jelentett.

Az élet a halálszigeten, ha lehetséges, még a szovjet és náci haláltáboroknál is kegyetlenebb-könyörtelenebb volt. Nemcsak a rendkívüli időjárási- és életkörülmények, de a fogvatartók cinizmusa miatt is. A „mi gradimo otok, otok gradi nas” (mi építjük a szigetet, a sziget épít minket) jelszava különlegesen körmönfont, ördögi „nevelési elvet” rejtett: Az fegyőrök következetesen ügyeltek arra, hogy lehetőleg ne ők verjék a rabokat, hanem olyan helyzetet teremtsenek, amelyben ők számolnak le egymással, egymás között. Az őrök többnyire néma szemlélői voltak azoknak az eseményeknek, amikor a börtönsziget lakói egymással leszámoltak.

De arra is képesek voltak rávenni a szinte elállatiasított nyomorultakat, hogy azokat a társaikat verjék, akik nem akartak „leleplezni” más, még szabadon lévő, potenciálisan internálható személyeket. Ez a pokoli rendszer egészen különleges rettegést és lélektani torzulás-sorozatot eredményezett és alapjaiban határozta meg a rabság végtelennek tűnő hétköznapjait.

Goli Otoktól alig három kilométerre, a jóval kisebb, de Goli Otoktól szinte semmiben sem különböző Sveti Grgur, Szent Gergely-szigeten női tábor működött – erről a „különleges színfoltot” jelentő pokol-darabról kivételesen magyar nyelven is olvasható egy igen szuggesztív, kiváló emlékezés-kötet: a horvát Eva Grlity Emlékezések című, 2001-ben megjelent munkája.

Sveti Grgur, Goli Otok és Rab sziget a térképen

Goli Otok politikai elítéltek lágereként Tito halálának évéig, 1980-ig megmaradt, utána köztörvényes bűnözőket szállítottak ide. A sziget börtön-jellege 1988-ban szűnt meg, alig három esztendő múltán pedig már a második világégés óta legelső európai háború dúlt a délszláv világban és mindenkinek a legkisebb gondja is nagyobb lett a gyorsan lepusztulni kezdő Goli Otoknál.

Mára a sziget a horvát tengerpart speciális turistalátványosságává vált: Rab szigetéről borsos áron, szervezett programok keretében szállítják a szörnyülködni-rácsodálkozni vágyó turistákat Goli Otokra és Sv. Grgurra. A szigeten turista-kisvonat vár, jó félóráig furikázik a látogatókkal a romos épületek, szörnyűségesen sokatmondó műhely-maradványok, párnázott ajtókkal és díszes üveg-lépcsőházakkal hivalkodó-úrhatnám egykori parancsnoki épületek és máig jól olvasható falfeliratok („Zsiveli druzse Tito”  - „Éljen Tito elvtárs”, „Svrseno je”  - „Vége van”) között…

Goli Otok ma hivatalosan a horvát kormány tulajdona, tervezték már itt emlékmúzeum, ilyen-olyan emlékhely kialakítását éppúgy, mint művésztelep és „turisztikai célú szálláshelyek” létrehozását, sőt, még az az ötlet is felmerült, hogy milyen alkalmas lenne a sziget homoszexuálisok üdülőparadicsomának, hiszen sok az elhagyatott épület, senki sem zavarná őket. Később úgy döntöttek: hivatalosan nem nyitják meg az idegenforgalom előtt a területet – ám ez persze nem jelenti azt, hogy mind a mai napig a börtönturizmus speciális változataként ne járnának a hajók továbbra is sűrűn és rendszeresen Rab és a két pokolsziget között.

A szigetről szóló szakirodalom, az ott történtek kutathatósága ellentmondásosnak nevezhető. Viszonylag tekintélyes számú szépirodalmi és dokumentatív feldolgozás született horvát, szerb és szlovén nyelven, de Szolzsenyicin nagy művéhez is hasonlítható, szintetizáló igénnyel készült munka is napvilágot látott már olaszul és szerbül egyaránt. Több memoárkötet is megjelent a volt jugoszláv utódállamokban és nyugaton egyaránt. Jelentős segítséget nyújt a kutatásban  a volt rabok zágrábi Ante Zemljar Egyesületének munkája és azok a dokumentum-gyűjtemények, amelyek a foglyok lajstromát és a szigetre hurcoltak regisztrációit tartalmazzák. Magyarul a Goli Otok, a Pokol-sziget – Tito Gulágja az Adrián 1949-1980 (Cepoliti-L’Harmattan, Bp., 2016) című dokumetum-esszékötet az egyetlen összefoglaló igénnyel készült, monografikus jellegű elérhető munka.

Megsemmisítőtábor helyett partizánok

A Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács 1943. november 29-én és 30-án tartotta ülését Jajcéban. A király trónfosztásáról és a népi kormány megalakításáról szóló döntés mellett a tanács életre hívta a Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Állami Bizottságot is, amelynek feladata: kivizsgálni, felkutatni és felelősségre vonni azokat, akik háborús bűntetteket követtek el a háború ideje alatt.valami

A határozat magyar fordítása:

„Határozat

a Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Állami Bizottság létrehozásáról

1. A Jugoszláviában a háború során a megszállók és segítőik által elkövetett bűncselekmények felelőseinek megállapítása, megtalálása és igazságszolgáltatás elé állítása céljából, Jugoszlávia Nemzeti Felszabadítási Bizottsága mellett megalakul a Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Állami Bizottság.

2. Jugoszlávia Nemzeti Felszabadítási Bizottsága fogja kinevezni a bizottság tagjait és elkészíteni a munkaszabályzatát.

3. E határozat azonnal hatályba lép.

Jajce, 1943. november 30.

Jugoszlávia Népfelszabadító Bizottsága

Titkár: Rodoljub Ćolaković

Elnök: dr. Ivan Ribarvalami

A 13 pontból álló szabályzat a Jugoszláv Népfelszabadító Bizottság 1944. május 6-i ülésén készült el.valami Részlet a szabályzatból:

„9. cikkely

Az Állami Bizottság önállóan vagy a föderális egységek bizottságaira támaszkodva dolgozik, amelyek e célból azonnal kinevezik végrehajtó bizottságaikat (elnökségeiket), ezek pedig létrehozzák a munka végzéséhez szükséges szerveket.

Az Állami Bizottság egyesíti, koordinálja és kontrollálja a föderális bizottságokat.

A föderális bizottságok az összes összegyűjtött anyagot az Állami Bizottság rendelkezésére bocsátják további intézkedésre.”

„11. cikkely

A megszállók és támogatóik bűntetteinek megállapításán végzett munkájáért az Állami Bizottság Jugoszlávia Nemzeti Felszabadítási Bizottságának tartozik felelősséggel, amelyet munkája során tájékoztat.”

Az iratot Josip Broz Tito, a bizottság elnöke látta el kézjegyével.

A bizottság elnökévé a belgrádi egyetem professzorát, dr. Dušan Nedeljkovićot nevezték ki. A titkár dr. Vlada Jokanović szarajevói ügyvéd, a tagok pedig dr. Svetozar Rittiga, dr. Maks Snuderla, Jakova Avsić, Pero Krstajić, Pavel Sateva és Pero Mijačević lettek.valami

A bizottság Vis szigetén működött, és csak 1944. október 20-a – a főváros felszabadítása – után tette át székhelyét Belgrádba. Ezután sikerült a hatáskörét kiterjesztenie, illetve kialakítania a teljes körű működést, aminek eredményeképpen 1945 végére 439 személy dolgozott az Állami Bizottságban. A működését – jogi, nyomozati, közzétételi, végrehajtó, regisztrációs és személyügyi – albizottságok keretében valósította meg.valami

Jugoszlávia Népfelszabadító Bizottságának döntése, illetve az 1944. május 6-án hozott szabályzat értelmében 1944 februárja és novembere között a tagköztársaságok és tartományok területén megalakultak a Háborús Bűnöket Vizsgáló Bizottság föderatív egységei. Elsőként a szlovén, majd ezt követte a Crna Gora-i (montenegrói), a horvát, a bosznia-hercegovinai, a macedón, a vajdasági és végül a szerbiai.

Az állami bizottság, a föderatív egységek és további nyomozati szervek – a háborús bűnösökről és támogatóikról – 938 828 (!) feljelentést gyűjtöttek össze országszerte. A tanúk és a vádlottak kihallgatását követően 550 000 jegyzőkönyv készült, összegyűjtötték a bűntényekről készült fotókat, plakátokat, áldozatokat exhumáltak, illetve megtaláltak körülbelül 20 000 eredeti iratot, amit a kivonuló német hadsereg és a közigazgatás hagyott hátra. Ezek alapján az állami bizottság 120 000 határozatot hozott és 66 420 háborús bűnöst, illetve megszállókkal együttműködő személyt regisztrált.valami

Ennek az akciónak köszönhetően a hatalom megszerzése érdekében Tito leszámolt:

1. Ideológiai alapon potenciális ellenfeleivel szerbekkel, horvátokkal és szlovénekkelvalami is.
2. A magyarokkal és a németekkel kapcsolatban etnikai tisztogatásról kell beszélnünk. Ezt bizonyítja Ivan Rukovina vezérőrnagy, a katonai közigazgatás őrparancsnokának kijelentése, miszerint a cél „a terület délszláv jellegének megőrzése”.

A politikai megtorlás szakaszai:

1. 1944-46: „Vad tisztogatás” – A háború utolsó szakaszában, bírósági ítélet nélkül végrehajtott kivégzések, gyilkosságok.
2. 1946-48: A forradalom ellenségeivel – a nép ellenségeivel – való leszámolás
3. 1948-53: Leszámolás a pártellenzékkelvalami

A legfelsőbb pártvezetés tervei és utasításai alapján Szerbiában 1944-45-ben több tízezer embert likvidáltak ítélet nélkül. Rengetegen lelték halálukat táborokban, börtönökben, ahol embertelen körülmények uralkodtak. A cél, hogy a partizánhatalom vélt, vagy valós ellenségeit még a háború befejezése előtt likvidálják.

A gyilkosságokat a Népvédelmi Osztály egységei hajtották végre. Lakossági feljelentések alapján összegyűjtötték az embereket, majd napokon át tartó kínzás után, ítélet nélkül, kezüket összedrótozva kísérték őket a vesztőhelyre. A tömegsírokat tilos volt a hozzátartozóknak látogatni, sőt a későbbiekben a partizánhatalom ezeken a helyeken buszpályaudvarokat, parkokat, stadionokat, szeméttelepeket létesített. A tömegsírok a legtöbb helyen a mai napig jeltelenek. A vagyonosabb polgárok esetében utólag meghozták a bírósági ítéleteket is, a vagyon egyszerűbb elkobzása érdekében.valami

Az ítélet nélküli tömeges likvidálások 1945 februárjában értek véget. Ekkor a hatalom áttért a likvidálások intézményesített formájára és megkezdték működésüket a hadbíróságok. A háborús bűnös mellett külön kategóriát képeztek a népellenségek. A nép ellensége szakkifejezés Sztálintól származik. Elméletileg a kisebb bűnesetek elkövetői kerültek a népellenségek listájára. A háborús bűnösöket legtöbbször halálra, míg a népellenségeket börtönbüntetésre ítélték, de ahogy múlt az idő, úgy csökkent a börtönben töltendő évek száma is.valami

Mindenesetre a népellenségnek titulált személyek nem követtek el főbenjáró bűnöket, de szükség volt a megbélyegzésükre, mert nem fértek bele a hatalmi elit ideológiájába. Így az egykori csetnikek vagy usztasák tömegével kerültek ebbe a kategóriába. A népellenség terminus így sokkal inkább ideológiai töltetet kapott: „aki ellenünk van (a kommunizmus ellen), az a nép ellensége”.

De azért is kellett a nép ellenségeinek nevezni a kisebb bűnök elkövetőit, hogy ellenük is – mint a háborús bűnösök ellen – megindulhasson a vagyonelkobzás. Emellett sokan azért váltak népellenséggé, mert már likvidálták őket, és szükséges volt a kivégzés utólagos igazolása.

A két kategória – háborús bűnös és népellenség – között vékony határ húzódott. Bizonyítja ezt, hogy voltak olyanok, akik mindkét kategóriába besorolást nyertek. A népellenségnek bélyegzés és a vagyonelkobzás Szerbia területén – a szerbség, főként a királypártiak körében – gyakori jelenség volt.valami

Szerbia-szerte működtek az úgynevezett becsületbíróságok is. Ezek megalakítása 1944 novemberére nyúlik vissza. Szerbia Antifasiszta Népfelszabadító Nemzetgyűlése felállította a szerb nemzet becsülete ellen elkövetett bűntettek és kihágások elítélését végző bíróságot. Ebbe a kategóriába kerültek azok az ügyek, amelyek nem minősültek hazaárulásnak, vagy az ellenség támogatásának. Ehhez képest a büntetések is enyhébbek voltak: a nemzeti becsület meghatározott időre, vagy tartósan történő elvesztése, legfeljebb 10 évig terjedő kényszermunka, illetve a vagyonelkobzás voltak a kiszabható retorziók.valami A becsületbíróságok működését 1945 júniusában szüntették meg, októberben pedig megszületett a szerb nemzeti becsület elvesztésére ítéltek amnesztiájáról szóló törvény.valami

A háborús bűnösnek, vagy népellenségnek kikiáltott személyek egész családját megbélyegezték. Vagyonukat elkobozták, illetve a társadalom minden szintjén hátrányba kerültek. Csak 1945-ben Jugoszláviában több mint 5.500 (!) embert ítéltek halálra kollaboráció, hazaárulás vádjával.valami

Új fejezetet nyitott a politikai terror lapjain Tito szakítása Sztálinnal. Ekkor került sor a pártellenzék lefejezésére. Letartóztatták azokat, akiket azzal gyanúsítottak, hogy Sztálinnal, illetve a Szovjetunióval szimpatizálnak. A brutális kínzásokkal kicsikart vallomások után az elítéltek átnevelő táborokba kerültek. A letartóztatottak száma elérte az 56 ezer főt, akik közül 32 ezren vizsgálati fogságba, 16 500 fő pedig valamelyik táborba – Goli Otok, Sveti Grgur, Stara Gradiška, Ramski Rit, Bileća – került. E táborok brutalitása minden képzeletet felülmúlt. Gyakori volt, hogy az őrszemélyzet nyomására a foglyok egymást kínozták. Az embertelen körülmények Jugoszlávia Nyugat felé fordulásával, illetve Sztálin halálával némileg enyhültek.

1948 és 53 között rengeteg embert, főként kuláknak kikiáltott parasztot börtönöztek be. A kolhoz-típusú parasztszövetkezetek megalakítása ellen fellépők közül számos személyt megöltek az OZNA egységei, illetve sokan kerültek börtönbe. Ezekben az intézményekben a táborokhoz hasonlóan embertelen körülmények uralkodtak. A legnagyobb börtönök Szerbiában Mitrovicán, a Požarevac melletti Zabelán, Horvátországban Lepoglaván, Stara Gadiškán, Bosznia Hercegovinában Zenicán, illetve Bilećában, Szlovéniában pedig Dob pri Mirniban voltak.valami

A megtorló intézkedések oka az ideológiai és etnikai alapú tisztogatás mellett a bizalmatlanság volt. Az újvidéki Magyar Szó 1990. június 8-i számának Közös íróasztalunk című rovata közölte Juhász Géza, újvidéki főiskolai tanár, író levelét, amelyben az írja, hogy egy alkalommal magyarországi antifasiszta harcosok küldöttsége járt náluk, s ő tolmácsolt a jugoszláv és a magyar küldöttség között. A jugoszláv küldöttség egyik tagja mesélte, hogy a megtorlásokat megelőzően egy csurogi és zsabjai delegáció – amelynek ő maga is tagja volt – kereste fel Titot és engedélyt kért a főparancsnoktól, hogy megbosszulhassák a megszállás alatti sérelmeiket. Emellett azt is követelték, hogy minden olyan magyar családot telepítsenek ki, akik nem támogatták a népfelszabadító mozgalmat. A küldöttség tagja szerint Tito rábólintott a kérésekre.valami Csurog és Zsablja lakosságára a kollektív bűnösség elvét alkalmazta a partizánhatalom. A véres megtorlásokat követően az életben maradt magyar lakosságot csecsemőtől az aggastyánig a jareki haláltáborba szállították. Ugyanez történt a Vajdaságban a németek lakta településekkel is, amelynek lakóit szintén vagy likvidálták, vagy táborba zárták.

A mai történettudomány számára már ismert, hogy 1944 végén és 1945 elején az OZNA egységei, partizánalakulatok és több helybéli polgár népirtást hajtott végre a magyarok és a németek között a Délvidéken. Történt mindez a főparancsnok, Tito tudtával és beleegyezésével.valami Mivel a megtorlás központilag irányított volt, sok településen a helyi szláv lakosság a helyzeten felbátorodva bekapcsolódott a leszámolásokba.

A kisebbségek elleni közhangulat olyannyira felerősödött, hogy ez még a jobb érzésű szláv polgárokat – akik esetleg megpróbáltak volna segíteni a bajba jutottakon – is passzivitásba taszította.

A kutatásoknak köszönhetően mára nyilvánvalóvá vált, hogy az anyaország is tudott az 1944–45-ös leszámolásokrólvalami, de egészen a rendszerváltoztatásig – néhány bátor kivételtől eltekintve – nem készült írásbeli összegzés az eseményekről.

Az 1990-es évek elejétől kezdődő kutatás – főképp az oral history módszerére épülve – betekintést engedett az 1944/45-ben történt magyarellenes atrocitásokba, azonban kb. 10−15 év alatt elért eredmények után elkezdődött az egy helyben tapogatózás és számottevően nem sikerült új információkat szerezni. Hiányoztak a kor levéltári forrásai.

Az áttörést a magyar−szerb akadémiai bizottság megalakulását követően a szerbiai levéltárak megnyitása hozta. A két ország, illetve a két akadémia megállapodásának köszönhetően a kutatók megkezdhették a vizsgálódást a szerbiai levéltárakban, múzeumokban. Végleg eloszlott az a tévhit, miszerint a partizánok nem dokumentálták a népirtást. A jelenlegi ismereteink szerint – még ha történt is dokumentummegsemmisítés – az iratok nagy része megtalálható. Egyedül a belügyminisztérium levéltára – hivatalosan technikai nehézségek miatt – nem kutatható, pedig valószínűsíthető, hogy értékes iratok vannak ott is a témával kapcsolatban.

A Vajdasági Levéltár kutatható anyagai között több fond is tanúskodik az 1944–45-ben elkövetett népirtásokról, egyúttal kórképet adva a titói éra korai szakaszáról. A 183-as fond iratai azt a folyamatot tükrözik, ahogyan a partizánhatalom megalkotja a maga ellenségeit (háborús bűnös vagy népellenség), illetve a velük történt leszámolást ideologizálja. A fond azokba a bűncselekményekbe is bepillantást enged, amelyet Tito partizánjai követtek el Vajdaság-szerte.valami Annak ellenére, hogy Vajdaság területén a retorziók főleg a németeket és a magyarokat érték, maga a folyamat valószínűleg azokon a területeken is hasonlóan zajlott, ahol az ideológiai alapú gyilkosságok történtek.

A fond neve: Megszállók és Támogatóik Bűntetteit Kivizsgáló Vajdasági Bizottság. A fond iratanyagában számos helységgel kapcsolatban megtalálhatók a likvidáltakról készített listák.

A névsorok mellett egyéb érdekes, értékes iratok is vannak. Ilyenek például a háborús bűnösség kérdésével foglalkozó akták. A dokumentumokat vizsgálva megállapítható, hogy a háborús bűnök, illetve a népellenség kategória megállapítása az egész régióban hasonlóképpen folyt.valami

Az iratokból kiderül, hogy a partizán ítélkezés mechanizmusában a mai, illetve a normális európai gyakorlattal ellentétes tendenciák érvényesültek. Az esetek döntő többségében a likvidálás megelőzte a bizonyítási eljárást, tehát mindenképpen elmondható, hogy a megtorlás során ártatlanokat végeztek ki, vagy olyan személyeket, akiket megilletett volna az ártatlanság vélelme.

A bizottság a következő csoportokra osztotta a vélt bűnöket:

1. bevonulás – a magyar hadsereg bevonulása során a helyi magyar lakosság által elkövetett cselekmények
2. hadsereg – a magyar hadsereg által elkövetett cselekmények
3. razzia – az Újvidéken és környékén 1942-ben történt partizánokkal szemben indított akciók
4. táborok – a különböző gyűjtőtáborokban elkövetett cselekmények
5. erőszakos mozgósítás – a katonai mozgósítás során elkövetett cselekmények
6. kényszermunka – a munkaszolgálat során elkövetett cselekmények
7. kitelepítés – a kitelepítéssel kapcsolatos cselekmények
8. vagyon elleni bűncselekmények.valami

Külön kategóriába kerültek a népellenségek. A népellenségnek minősített személyek névsora a Népellenségek-regiszterében található, benne 8.640 névvel.valami

A háborús bűnösök, illetve népellenségek listájára könnyen felkerült az, akiről 1944 őszén kiderült, hogy a magyar időszak alatt közhivatalt viselt, leventeoktató volt, ha tagja volt a nyilaskeresztes pártnak, turáni vadász volt, magyar katonaként szolgált, vagy lelkesen fogadta az 1941-ben bevonuló magyar honvédeket. Mindemellett sokan estek áldozatul szerb polgártársaik személyes bosszújának is.

A partizánhatalom részéről az utólagos önigazolás a feljelentések gyűjtésével, illetve az elkövetettnek nevezett bűnök szerinti csoportba tartozó névsorok összeállításával kezdődött. Ezt követte a jegyzőkönyvek készítése, majd a háborús bűnössé nyilvánítás (F-határozat), illetve esetenként bírósági tárgyalásra is sor került. Ám ekkor a bűnössé nyilvánított „elkövető” már régen nem élt...

A háborús bűnöket vizsgáló bizottság szinte minden délvidéki településen gyűjtötte a feljelentéseket, amelyek alapján háborús bűnössé vagy népellenséggé nyilvánítottak helyi lakosokat. Mivel a feljelentéseket egyszerű bemondás alapján rögzítették, elég volt a vádat csupán ráfogni valakire. Sok esetben a feljelentések tartalma a jelentéktelen ügyeknek minősíthető polgári peres eljárások „tyúkper” kategóriájába tartozik. Mivel a feljelentések alapul szolgáltak a Jugoszlávia elleni károk és a háborús jóvátétel megállapításához, illetve a tortúra jó lehetőségnek bizonyult a könnyű pénzszerzéshez, így elképzelhető, hogy az iratokba szándékosan hamis adatok kerültek.

A listákra került helyi magyarok döntő többsége nem követett el olyan cselekményt, ami miatt halálbüntetés járt volna. Ezt bizonyítja, hogy akiket a feljelentettek közül a pogromok napjaiban nem sikerült megtalálni, azokat később már nem vonták felelősségre, vagy ha mégis, akkor csupán néhány hónap, esetleg pár év börtönbüntetést kaptak.

A kutatások igazolták, hogy a legtöbb helyen a likvidálások megelőzték a feljelentéseket. A likvidálást követően feljelentett áldozatok feljelentési formanyomtatványán a jelenlegi tartózkodási helyként az „L” jelzés van megadva. Az „L” jelzés jelenti a likvidáltakat – ez több iratban visszaköszön.valami

Érdekes, ezzel kapcsolatos dokumentum az a levelezés, amelyben a martonosi háborús bűnöket vizsgáló helyi bizottság tájékoztatja a Zentai Községi Statisztikai Tanácsot, hogy nincs minden kivégzettről feljelentés a birtokukban; ezeket a személyeket valószínűleg az OZNA-nál jelentették fel.valami Igazán érdekes a válasz, ami röviden annyi, hogy a kivégzetteket úgyis háborús bűnösnek nyilvánították, és ha nincs ellenük feljelentés, akkor azzal nem kell foglalkozni, mert az ügyük ezzel lezárult. Az irat gyakorlatilag elismeri, hogy a kivégzettek egy részét feljelentés, tárgyalás és bírói ítélet nélkül végezték ki.valami

A feljelentések begyűjtését követően a helyi bizottság összeállította a háborús bűnösnek vélt személyeknek az elkövetett bűnök szerint csoportokba sorolt névsorát és megküldte a felsőbb szerv számára.

A háborús bűnöket vizsgáló bizottság a feljelentések összegyűjtése mellett kihallgatásokat vezetett, tanúvallomásokat gyűjtött, exhumálásokat végzett, számba vett minden olyan eseményt, amely a szláv lakosság ellen irányult. Összegyűjtötte – olykor hatalmas túlzásokkal – az 1941 és 1944 közötti áldozatok névsorát, átvizsgálta a magyar közigazgatás hátramaradt iratait, összegyűjtötte a magyar éra évei alatt tartott ünnepségek – így a bevonulás kapcsán rendezettek – képanyagát, és beazonosította a rajta szereplő személyeket, pártlisták után kutatott, számba vette a megrongált kulturális értékeket, stb.

Azoknál a személyeknél, akiknél szükségesnek találták a további nyomozást, tanúk kihallgatásával ún. zapisnikok, vagyis jegyzőkönyvek készültek, amelyek a feljelentett polgárok tetteit részletesebben vizsgálják.valami

A következő iratanyag az úgynevezett F-odluka, vagyis a határozatok. Ezekben az iratokban a jegyzőkönyvekre, feljelentésekre hivatkozva gyakorlatilag háborús bűnössé nyilvánítanak embereket. Itt is jellemző az utólagos iratgyártás, hiszen a likvidáltakról jóval a meggyilkolásuk után hoznak határozatot. Nevezettek a határozatok számával megegyező sorszámmal bekerültek a Háborús Bűnösök Nyilvántartásába.valami A két könyvben összesen 7.739 (!) név található.valami A továbbiakban vannak, akiket a határozatok értelmében bíróság elé állítanak, vagy a távollétükben – sok esetben a likvidálásukat követően – indítanak ellenük eljárást. Az ilyen esetek jelentős részénél nem születik bírósági határozat, hanem egyszerűen ezen a ponton leáll az ügy. Néhány esetben születik csak ítélet, sokszor maga a tárgyalás anyaga nem is hozzáférhető, csupán az ítélet, illetve sok esetben csak egy hivatkozás van az adott személy elítélésére.

Megtalálhatók továbbá azok a jelentések, amelyek tartalmazzák a likvidált személyek névsorát. Ezekből a jelentésekből sok és sokféle van, a partizán iratkezelés kezdeti szakaszára jellemző rendezetlenséggel, sok elírással, tárgyi tévedéssel. Ezek az iratok valószínűleg nem az utókor számára készültek, hanem azért, hogy alapot szolgáltassanak a meggyilkoltak vagyonának elkobzására, ami sok esetben meg is történt.

A Vajdasági Levéltárban található az 1944-45-ben kivégzett háborús bűnösök könyvevalami, amely 1.105valami likvidált magyar nevét tartalmazza. A legtöbb helyen közli a gyilkosság dátumát is, de a helytörténeti kutatásokból az derül ki, hogy sok helyütt tévesen. Mivel az iratok többségében a kivégzések után íródtak, valószínűsíthető, hogy nem a pontosság, hanem inkább a regisztrálás volt a cél.valami

A likvidálásokon túlmenően rengeteg embert gyűjtőtáborokba hurcoltak, akiknek egy része ott is pusztult. A táborok kettős célt szolgáltak. Egyrészt a németek és a magyarok megbüntetését, másrészt, a munkaerő kizsákmányolását szolgálták és funkciójukat tekintve három csoportba oszthatjuk őket.  Azoknak a falvaknak egy részét, ahol a német, illetve a magyar lakosság nagyobb lélekszámban élt, hallgatólagosan (1) munkatáboroknak tekintették, ahol a napközben végzett rabszolgamunka után éjszakára hazaengedték az embereket. A nagyobb településeken, járási központokban (2) központi munkatáborokat létesítettek, ahová a környék munkaképes férfijait internálták. A munkaképtelen német, illetve néhol a magyar lakosság számára (3) különleges státuszú táborokat állítottak fel. Itt embertelen körülmények között tartották fogva az embereket. Rendkívül rossz ellátás, éhezés mellett a betegségek tizedelték a fogvatartottakat. Ilyen táborok Szerémségben a mitrovicai, Bánságban a molini és a knićanini, Bácskában a járeki, a körtési, és a gádori.valami

Jugoszláviában az 1953-at követő időszakban egyfajta megnyugvás kezdődött. Tito ekkorra megszilárdította hatalmát, félreállította, vagy likvidálta valamennyi ellenfelét, megszerezte a nyugat szimpátiáját, személyét hatalmas kultusz övezte, növekedett az ideológiai elfogadottsága, így már nem volt szükség nagymértékű erőszakra.valami

Amellett, hogy az egyházak ideológiai felügyelete, illetve az antiklerikális propaganda megerősödött, Jugoszlávia elindult a testvériség-egység rögös útján, ami a vezér halálát követően a 90-es években véres polgárháborúba torkollott.