13. Kelet-Németországi gulág | A magyar gulág közép- és kelet európai kontextusa

Kelet-Németországi gulág

Szerző: Slachta Krisztina

Az országon belüli ellenségkép kialakulása, az érintett társadalmi csoportok

A második világháború után Németország négy megszállási övezetéből kialakuló két blokk, majd pedig két külön állam, egyben a kezdődő hidegháborúban szemben álló feleket is szimbolizálta. Az 1949-re két önálló államként – Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Német Demokratikus Köztársaság (NDK) – megszilárduló országrészek szembenállása, a politikai rendszerek, a hatalomgyakorlás ellentétes útjai mellett, azok gazdasági, kulturális, mentalitásbeli különbségei is egyre inkább nyilvánvalóvá váltak. Az NDK-ban a többi kelet-európai országhoz hasonló folyamatok zajlottak: A politikai élet szovjetizálásával párhuzamosan a gazdasági élet is teljesen átalakult: az államosítás és kollektivizálás közellátásra gyakorolt hatását a hatalmas jóvátételi kötelezettség csak tovább fokozta. A hatalom és a lakosság közötti ellentéteket a politikai propaganda, az ideológiai harc is mélyítette. A polgári pártok politikusait börtön fenyegette, a politikai élet „gleichschaltolása”, egyirányúsítása letartóztatásokkal, megfélemlítésekkel zajlott.

Egy átfogó föld- és iparreformmal szándékozták megvonni a gazdasági alapját azon társadalmi csoportoknak, akikre a nemzetiszocializmus fő támogatóiként tekintettek: a nagybirtokosokra és az ún. „junkerekre”, vagyis a nemesi származású porosz földbirtokosokra, továbbá a nagyipar gyárosaira.

Szigorúan szovjet mintára történt a tulajdonviszonyok és a gazdasági berendezkedés átszervezése, melynek célja a teljes körű szocialista tervgazdálkodás megvalósítása volt. Az 1950-es évek elejére a néhány fős kisipari üzemeket leszámítva teljes körűen megvalósult a gazdaság államosítása, ami a szocialista típusú tervgazdálkodás alapjainak lerakását jelentette. Aki nem teljesítette az elvárásokat, azokat kriminalizálták, koholt vádakkal letartóztatták. Rohamosan nőtt a bebörtönzöttek száma. A gazdaság erőforrásait azonban elnyelték a gigantikus építkezések, az erőltetett ütemű nehézipari fejlesztések és a fegyverkezés, a maradék kapacitásokat pedig a szovjet jóvátételi szállítások szívták el.

A szovjetek által megszállt keletnémet országrészben gyakorlatilag nem volt meg az a rövid, polgári demokratikus átalakulás lehetőségét jelentő időszak sem, mint a többi, szintén szovjet zónába került országban. Az országrész politikai életének és társadalmának totális átalakításához, a szovjet típusú diktatúra kiépítéséhez szükség volt a politikai rendőrség, vagyis az állambiztonsági szervek minél gyorsabb felállítására is. A szovjet megszállási zónában 1946-tól a rendőrségen belül létrehozott ún. K5-ös egységek kezdetben a KGB operatív csoportjaival működtek együtt, elsődleges feladatuk a feltételezett náci háborús bűnösök, a náci ideológiát tovább éltető személyek felkutatása volt. Emellett gyakorlatilag bárkit önkényesen letartóztathattak – és le is tartóztattak – akivel kapcsolatban felmerült a gyanú, hogy a szovjet megszállási övezet politikai és társadalmi átalakulására ellenségesen tekintett. Az állambiztonsági szervezet – egyik legfontosabb feladataként – részt vett a politikai tisztogatások, koncepciós perek lebonyolításában, a gyanúsítottak elfogásában, sőt, elrablásában, bizonyítékok gyűjtésében, illetve azok kreálásában.

Több vezető politikus lett az állambiztonsági terror áldozata, így a nyugatnémet Kommunista Párt vezetője, Kurt Müller, és az Államvasutak vezérigazgatója, Wilhelm Kreikemeyer, aki a vizsgálati fogságban elszenvedett kínzásokba belehalt. Egy nemzetközi koncepciós per, a Noel Field-ügy áldozata lett Paul Merker vezető pártpolitikus is, aki már 1927-től az illegális kommunista párt politikai bizottságának tagja volt. Nyolc év fegyházbüntetés után 1956-ban nyerte vissza szabadságát a desztalinizációs enyhülés nyomán.

Az erőszakszervezetek kialakítása és működése, tagjai

A második világháború befejezése után a keletnémet területet az NDK 1949-es megalapítása előtt hivatalosan Szovjet Megszállási Övezetnek (Sowjetische Besatzungszone, SBZ), a köznyelvben csak zónának nevezték, ahol a szovjet Vörös Hadsereg mellett a politikai rendőrség, az NKVD volt az úr. A megszálló szovjet hatalom azonnal megkezdte a nácitlanítást, illetve ezen a címen a politikai ellenfelekkel való leszámolást, melyhez a saját belügyi egységeit, az NKVD-t, majd a vezetésével megszervezett új rendőri, illetve biztonsági szerveket használta fel. A megszállás idején Ivan Szerov marsall, 1946-tól pedig Nikolaj Kovalcsuk volt a szovjet megszállási övezet teljhatalmú vezetője, később mindketten a szovjet állambiztonság legmagasabb rangú vezetői lettek. 1946 januárjában kb. 2.600 NKVD- tiszt, valamint 15.000 főnyi belső karhatalmi csapat tartózkodott a későbbi NDK területén.

A keletnémet Állambiztonsági Minisztériumot ugyan csak 1950. február 8-án alapították meg, ám intézményi elődjei már az 1945-ös szovjet megszállás óta léteztek. A későbbi vidéki állambiztonsági egységek kiépítésének első lépéseként a szovjet belügyi szervek német kommunisták bevonásával politikai rendőrségi parancsnokságokat hoztak létre a helyi rendőri egységeknél. A tartományi rendőrparancsnokságok újbóli felállításával párhuzamosan pedig létrehozták a helyi egységek felettes szerveit, területi parancsnokságait is. A szovjet megszállási zónában 1946 augusztusában létrejött Német Belügyi Igazgatás (Deutsche Verwaltung der Inneren, DVdI) magába foglalta a politikai rendőrséget is, ami a bűnügyi rendőrség K5-ös egységeként működött. Az egység hatásköre folyamatosan bővült, csakúgy mint személyi állománya, ami másfél év alatt megháromszorozódott. A formálódó politikai rendőrségnek már ekkor nagy szerepe volt a jelentősebb pozíciók betöltésének befolyásolásában: mindenhová megbízható kádereket kellett elhelyezni, hogy biztosítsák a szovjet típusú kommunista állam kiépítését.

1949 májusában leválasztották a K5-ös egységet a bűnügyi rendőrségtől, az új szervezet felépítésével pedig Erich Mielke-t bízták meg, aki később 1957-től az NDK összeomlásáig vezette az Állambiztonsági Minisztériumot, azaz a Stasit.

Ekkor azonban az új szerv még csak a Belügyminisztérium egységeként, a Népgazdaság Védelméért Felelős Főosztály néven működött, 1950 februárjában viszont már a pár hónappal korábban megalapított NDK önálló minisztériuma lett, egyesítve több más belbiztonsági területen tevékenykedő csoportot. Az első állambiztonsági miniszter, Wilhelm Zaisser 1953-ig töltötte be ezt a posztot. Zaisser Moszkvában töltötte a korábbi évtizedeket, a spanyol polgárháborúban pedig a nemzetközi csapatok parancsnoka volt. A minisztérium gyakorlatilag a többi kormányzati szervtől függetlenül működött, az ellenőrzést pedig kizárólag a szovjet tisztek jelentették, minden szervezeti egység vezetője mellett működött egy ún. szovjet tanácsadó.

A Sztálin halálát megelőző időszakban, 1953 előtt, a szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai országok állambiztonsági szerveinek tevékenységét a fizikai terror, a kínzások, kényszervallatások, jogtalan fogva tartás, ítéletek nélküli börtönbüntetések alkalmazása, koncepciós perek/kirakatperek rendezése volt jellemző. Igaz ez a keletnémet állambiztonság esetében is, ahol a társadalom minden szféráját elérő terror bárkit utolérhetett.

A Stasi 1950-ben 1.100 munkatárssal kezdte meg a tevékenységét, ám ez a szám egy év alatt 4.500-ra, két évvel később már 8.800-ra, az 1990-es rendszerváltásig pedig 91.000 főre nőtt. A közigazgatás átszervezése nyomán az Állambiztonsági Minisztérium vidéki struktúrája is átalakult: a szövetségi államok megszüntetésével 14 körzet jött létre az NDK-ban, ahol az állambiztonság is megalapította saját igazgatóságait. Ezen felül Berlin és a Wismut uránbánya vállalat képeztek egy-egy önálló területi egységet. A személyi állomány gyors növekedése mellett sem tudták azonban biztosítani a 217 új kerületi igazgatóság felállítását 1953-ban. Az új állomány szinte kizárólag fiatal, munkás származású, nagyon alacsony képzettségű férfiakból állt, körükben azonban több mint 90%-os volt a párttagság, vagyis politikailag tökéletesen megbízhatónak számítottak. Többségük a napi munka közben, a gyakorlatban kapta meg a kiképzést, de már 1951-ben megalapították a potsdami tiltott városban, a szovjetek számára elzárt titkos katonai városrészben a Stasi saját iskoláját, ami a későbbiekben önálló főiskolává nőtte ki magát, jogi és pszichológiai képzést, sőt, doktorálási lehetőséget is kínálva a hivatásos állománynak.

Az elhurcolások kezdete, az internálótáborok

A keletnémet területeket felügyelő szovjetek államvédelmi egységeihez tartozott az a tíz ún. speciális tábor, melyek mindegyike tovább működtetett koncentrációs tábor, kaszárnyákban, gyárak területén berendezett gyűjtőtábor, internálótábor volt. Alapításukat az 1945. április 18-án, Berija által kiadott NKVD-parancs rendelte el a Vörös Hadsereg harcoló csapatai mögötti terület ellenséges elemektől való megtisztítása céljából. A hivatalos orosz dokumentumokban speclag, vagy többes számban speclagerja néven fordultak elő a táborok.

Az első letartóztatások már 1945 nyarán megkezdődtek, a foglyokat a Vörös Hadsereg elleni partizán-tevékenység, szabotázs, politikai ellenállás gyanújával, mindenfajta elfogató parancs, nyomozás, vagy ítélet nélkül tartották fogva évekig. Internálták a náci párt, az NSDAP tagjait, a Gestapo, vagy bármely náci államhivatal, minisztérium tisztviselőit, de a szovjetek által terjesztett propaganda-anyagok megrongálóit is.

A háború utáni hónapokban az orosz csapatokkal érkezett NKVD-tisztek válogatás nélkül egyszerűen elvittek bárkit, akin még a német Wehrmacht egyenruhája volt, vagy aki a náci ifjúsági szervezetek, a Hitlerjugend, vagy a cserkészet tagja volt. Az oroszok rettegtek a partizánharcokra és szabotázsakciókra készülő titkos ún. Werwolf egységektől, amiknek szintén nagyon fiatalok, gyakorlatilag gyerekek voltak a tagjai, így még a gyerekek is gyanúsak voltak.

Ezekben a gyűjtőtáborokban 1945 és 1950 között összesen kb. 154.000 német és 35.000 más állampolgárságú személyt tartottak fogva, közülük minden harmadik halt meg a rettenetes körülmények következtében, a táborokban általános volt az éhezés és a fertőzések. A szovjet megszállási övezetben működő táborok azonban nem munkatáborok és nem is megsemmisítőtáborok voltak, hanem internálótáborok, ahol a cél a foglyok izolálása és kiéheztetése volt.

A foglyok számára a legrosszabb az évekig tartó bizonytalanság volt, tárgyalás és ítélet nélkül töltöttek éveket a speciális táborokban, ahol nem tudták meddig tart fogságuk.

Az utcán, szinte válogatás nélkül, egy szál nyári ruhában tartóztatták le a ránézésre gyanúsnak ítélt személyeket, a családjuk pedig semmilyen értesítést nem kapott arról, hogy hová tűnt a hozzátartozójuk. A több napig tartó kihallgatásokat a városok határában lefoglalt nagypolgári villák pincéiben tartották, a kihallgatási jegyzőkönyvek pedig oroszul voltak, amit aláírattak a foglyokkal. Máig ismeretlen azon tízezrek pontos száma, akiket az elfogottak közül a Szovjetunióba hurcoltak kényszermunkátoborokba. Sokan csak hét-nyolc év után térhettek haza, de legtöbbjük nem élte túl a szibériai körülményeket.

A lakosság körében rémhírek keringtek az internálótáborokról, akinek a hozzátartozóját elhurcolták, vagy letartóztatták, az legtöbbször azt sem tudta, hogy egyáltalán életben van-e, vagy Németország területén, esetleg a Szovjetunióban van-e az eltűnt családtagja.

A szovjet megszállási zónában az oroszok által működtetett speciális táborok jelentették egyben a náci bűnösök üldözését is, ami a nyugati megszállási övezetekben igazoló-eljárások formájában, jogszerű tárgyalásokon történt.

A táborok típusai, az őrszemélyzet, a körülmények

A szovjet megszállási zónában a szovjet katonai adminisztráció által fenntartott tíz ún. speciális tábor (a táborok neve németül a számukat és a település nevét foglalta magában, de alapvetően a név rövidítését használták, pl. Mü – Speziallager Nr. 1 Mühlberg.):

Rövidítés	Szám	Név / Település	Fennállása	Foglyok száma	Áldozatok száma
Mü	1.	Mühlberg	1945. szeptember - 1948. október	21.800	6.765
Bu	2.	Buchenwald	1945. augusztus -1950. február	28.000	7.000
Ho	3.	Hohenschönhausen	1945. május - 1946. október	20.000	1.000
Ba	4.	Bautzen	1945. május – 1950. február	27.000	3.000
Ke	5.	Ketschendorf – Fürstenwalde	1945. április - 1947. február	18.000	4.800
Ja	6.	Jamlitz (korábban Frankfurt/Oder)	1945. szeptember - 1947. február	10.300	3.380
We	7.	Weesow	1945. május – 1945. augusztus	60.000	12.000
Sa	7.	Sachsenhausen	1945. augusztus - 1950. március	60.000	12.000
To	8.	Torgau	1945. augusztus - 1947. március	12.000	850
Fü	9.	Fünfeichen	1945. április – 1948. október	15.000	4.900
To	10.	Torgau (Fort Zinna)	1946. május – 1948. október	n.a.	n.a.

A Hohenschönhausen-i épületkomplexum története az egymást váltó diktatúrák szimbóluma:

A Kelet-Berlin észak-keleti részében fekvő hohenschönhauseni komplexum a világháború előtt egy gépgyárnak adott otthont, majd katonai célokra használták, a háború végén pedig hadifogolytáborként működött. 1945 májusától lett a szovjetek által náci-múlttal gyanúsítottak gyűjtőtábora, a 3. számú speciális tábor. Itt működött a tíz internálótábort felügyelő szovjet parancsnokság is, innen irányították az összes speciális tábort, speclag-ot. 1946-tól a szovjet katonai parancsnokság vizsgálati fogdája is itt volt, majd az 1950-ben megalakult önálló keletnémet Állambiztonsági Minisztérium központi vizsgálati fogdájaként működött tovább egészen a rendszerváltásig. A katonai objektumnak álcázott, hermetikusan elzárt börtön, ahol állambiztonság vizsgálati fogda mellett börtönkórház is működött, mára a Stasi hírhedt módszereinek szimbólumává vált. Az eredeti központi épület pincéjében volt az ún. U-Boot, azaz tengeralattjáró, amit a foglyok neveztek el így: hónapokat töltöttek el teljes sötétségben és zsúfoltságban, nem tudva, hogy hol vannak, és hogy milyen nap, milyen évszak, milyen napszak van éppen.

A foglyokat szellőzés nélküli helységekbe zsúfolták, gyakran egy négyzetméteres, vagy még kisebb cellákba zárva tartották akár 24-36 órán át is. Erről az U-Boot-ról kapta a Stasi történetének első szakasza az ún. U-Boot-fázis elnevezést, amikor a fizikai terror, a kínzás, vagy akár a megsemmisítés eszközeit rutinszerűen és legfőbb módszerként alkalmazták.

A táborok munkája

Fontos különbség a szovjet típusú táborok rendszerében, hogy a szovjetek által működtetett keletnémet speciális táborok nem munkatáborok voltak. Az a viszonylag kevés fogoly azonban, akiknek volt munkája, akik jellemzően a táborok működtetésében vettek részt, sokkal jobb körülmények között éltek, így nagyobb eséllyel élték túl a megpróbáltatásokat. Ilyenek voltak pl. az asztalosok, lakatosok, egyéb mesteremberek és kézművesek, de az orvosok, ápolók is. Néhány táborban voltak kisebb műhelyek, ahol pl. órások készítettek vagy javítottak órákat az orosz tisztek családjai számára.

A táborok környéke, elhelyezkedése is meghatározta a foglyok helyzetét: ahol pl. fakitermelés folyt, ott a megerőltető fizikai munka mellett a faáruval megrakott szekereket nem lovakkal húzták, hanem a foglyok maguk húzták el a kocsit. Az erdőkben dolgozók azonban tudtak apró üzeneteket hagyni a helyi a lakosságnak, így volt, akinek sikerült felvennie a kapcsolatot a családjával. A fennmaradt titkos üzenetekben a foglyok téli cipőt és meleg ruhát kértek, és kitartásra buzdították családjukat. A munkavégzés lehetősége tehát a németek esetében sokkal inkább az életben maradás esélyeit növelte, kitartást és reményt is adott a foglyoknak.

A foglyok ellátása, lakhatás, élelmezés, egészségügy

A legtöbb speciális tábor egykori császári német, vagy a náci időkben épült laktanya, börtön, fegyház, vagy legalábbis a világháború alatt hadifogolytáborként működő katonai objektum volt, így azok felszereltsége, infrastruktúrája, az épületek minősége alapvetően sokkal jobb körülményeket biztosított a foglyok számára, mint az oroszországi munkatáborok, ahol a minimális infrastruktúrát is a foglyoknak maguknak kellett elkészíteniük. A zord telek ellenére az időjárás is jóval kedvezőbb volt, mint a szibériai telek és a mocsaras, szúnyogokkal teli olvadó tajga nyarai. A szovjet megszállási zónában lévő német foglyok nagyjából tudták, hogy hol vannak, viszonylag hamar kiismerték magukat, még a települések határán lévő táborok sem voltak annyira elzártak a külvilágtól, mint az oroszországi táborok esetében.

A foglyok a speciális táborokban töltött évek alatt rettenetesen lefogytak, a testi szenvedés, az éhezés lelkileg is megtörte az embereket. A tábori konyhákban a krumpli szárából és leveléből főztek levest, a krumplit a lakosság, vagy az oroszok ették meg. Egy-egy tábor ellátásához napi több tonna kenyérre lett volna szükség, főleg, hogy a kenyér egyben fizetőeszköz, a foglyok közötti cserekereskedelem alapja is volt. A KGB 1946-tól rendszeresen fényképészeket küldött a táborokba, hogy dokumentálják a nemzetközi elvárásoknak megfelelő körülményeket, ami a beállított és megrendezett képeknek köszönhetően sikerült is, ám ezek nem a valós körülményeket mutatják meg. A képeken valószínűleg a táborok közelében lévő laktanyák tiszti konyhái és étkezdéi láthatók.

Évente több ezren haltak meg mindegyik táborban, de teljesen pontos adatok máig sem ismertek. A foglyokat alapvetően az éhezés, az alultápláltság, a betegségek és a járványok tizedelték, sokan vesztették életüket a kihallgatások közben alkalmazott kínzások során.

1946-47 tele szélsőséges hideget hozott Németországban: az ország mindkét felének polgári lakossága sokat szenvedett, a háború után legyengült, elfásult emberek közül sokan éhen haltak. Ezen a télen az internálótáborokba zártak egyharmada halt meg, a rákövetkező nyáron pedig tuberkolózis (TBC) járvány tört ki a táborokban.

A foglyokat hivatalosan orvosok és ápolók is ellátták, ők többnyire azonban maguk is foglyok voltak, és nem volt elegendő gyógyszer, kötszer, nem mindig volt jelen képzett szakorvos. Legtöbbször az ápolók is csak tehetetlenül nézték, ahogy a fogolytársaik meghalnak. A diftéria, a tifusz, a tuberkolózis és az alultápláltság volt a legfőbb halál-ok, a téli hónapokban havonta akár 150 fős létszámcsökkenést is lekönyveltek a Moszkva felé küldött tábori jelentésekben.

A kórtermekben dolgozó foglyokat, akik a holttesteket elvitték, folyamatosan cserélték, hogy ne tudják a halálozás valódi mértékét.

A halottakat a táborok melletti erdőkben, névtelen tömegsírokban temették el, csak a fogoly számát jegyezték fel az NKVD naplókönyveiben.

Nők, gyerekek, családok az internálótáborokban

Az egyik legfiatalabb jelenleg ismert fogoly 13 éves volt, akit nem szüleivel együtt, hanem saját feltételezett bűnei miatt tartottak fogva évekig a Fünfeichen-i táborban. Több nőt kisgyermekeivel együtt hurcoltak el, de volt aki terhesen került internálótáborba. Egy korábban a Gestaponál titkárnőként dolgozó terhes asszony és a táborban megszületett lánya csodával határos módon élték túl ezeket az éveket. A táborban lévő gyerekeket elválasztották a szülőktől, és egy-egy nagyobb teremben helyezték el őket, de a szülők kapcsolatban lehetettek gyerekeikkel, nem voltak teljesen elzárva, sőt, többnyire jobb élelmezést kaptak, mint szüleik. A gyerekek többsége azonban, hasonlóan a náci koncentrációs táborokat túlélőkkel, nem emlékeztek már a szabad életre, a táborban töltött idő előtti világra, egész életükre kiható traumákat szenvedtek el.

A táborok felszámolása

A nyugati zónákban a megszállók (amerikaiak, angolok, franciák) már 1947-ben felszámolták az internálótáborokat, ott már a német hatóságok folytatták a nácítlanítást, letartóztattak, kihallgattak, jogszerű eljárásokban ítéltek el embereket.

A keletnémet területeken ezt tudva nőtt a lakosság elégedetlensége, így 1948 tavaszán Moszkvában elrendelték a speciális táborokban uralkodó szigor enyhítését, a foglyok fokozatos elengedését, valamint a körülmények javítását, hogy a foglyokat feltáplálják a szabadon engedésük előtt.

1948 nyarán lassan megnyíltak a kapuk, kiszámíthatatlan időközönként, hetente felolvasták azok neveit, akiket még aznap szabadon engedtek. Legfontosabb azonban az volt, hogy szigorú titoktartási nyilatkozatot írattak alá a szabadon engedettekkel, többségük az 1990-es évekig sem mesélt az átéltekről. Az elbocsátó irataikon német rendőrségi pecsét szerepelt, nyoma sem volt a szovjetek jelenlétének, és azt mondták a foglyoknak, hogy a tábor számotokra nem létezett, ez az idő nincs. Kérdés volt azonban, hogy azokat, akiket nem akartak szabadon engedni, kinek adják át az oroszok? Az önálló keletnémet állam csak 1949. október 7-én jött létre, így még a szovjet katonai adminisztráció volt az illetékes szerv.

1948 nyarának végére a legtöbb tábort felszámolták, de Bautzen, Buchenwald és Sachsenhausen még 1950 márciusáig, új sorszámozással ellátva működtek tovább. Akiket ekkor sem engedtek szabadon, azokat a waldheimi fegyházba szállították, ahol az ún. waldheimi perek során 3.324 személyt ítéltek gyorsított eljárással további több éves börtönbüntetésre és halálbüntetésre.

Az egykori foglyok utóélete

A speciális táborokban töltött éveket túlélők szinte mindegyike maradandó egészségügyi károsodásokat és mély lelki traumákat szenvedett el, melyek egész életüket meghatározták. A foglyok egy része fiatal volt, életük legszebb éveit töltötték a táborokban, tanulmányaikat, életútjukat derékba törte a bebörtönzés, ami a későbbiekben is meghatározta életüket.

A táborokban töltött időt többségük ugyan munkával töltötte, ám ezeknek az éveknek a nyugdíjszámításkor való figyelembe vételét még a rendszerváltás után sem volt egyszerű elfogadtatniuk.

A keletnémetek foglyok jelentős része még 1961 előtt elhagyta az országot, hiszen addig, a Berlini Fal felépítéséig, viszonylag könnyen át lehetett jutni a nyugati országrészbe. A speciális táborokból szabadultak nem tudtak felsőfokú tanulmányokat folytatni, korlátozottak voltak a lehetőségeik, így egyszerűbb volt áttelepülni az ország másik felébe.

Egy Nyugat-Berlinben tanárnőként dolgozó egykori fogoly már a rendszerváltás előtt megalakította a fünfeicheni táborban bebörtönzött nők egyesületét Frauenbund Fünfeichen néven. Ez volt az első olyan német szervezet, amelynek tagjai egykor szovjet kényszermunkatáborokban raboskodtak.

A rendszerváltozást követően a speciális táborok területén emléktáblákat helyeztek el, rendszeres megemlékezéseket tartanak. A legtöbb helyen feltárják a tömegsírokat is, vagy legalábbis az oroszoktól visszakapott iratok alapján megpróbálják rekonstruálni, hogy hol, hány fogoly vesztette életét és a táborok környékén hol lehetnek a sírjaik.

Az internálótáborok utóélete: Torgau, Bautzen, Hohenschönhausen

Az állambiztonsági szervek alapvető feladata és szándéka, hogy az adott állam teljes társadalmáról, gazdasági életéről valóban mindent tudjanak, beférkőzzenek az állami intézményekbe, a pártok és a tömegszervezetek soraiba, a vallási közösségekbe, hogy ott éberen figyeljék a népi demokrácia ellenségeit és megvédjék vívmányait. Az ötvenes években a legfontosabb feladatuk a szabotázs-akciók és a nyugati kémek felderítése volt.

Walter Ulbricht pártfőtitkár 1952-ben a keletnémet állampárt, a Német Szocialista Egységpárt II. kongresszusán meghirdette a szocializmus kiépítését, aminek következtében a Stasi tevékenysége is fokozódott: augusztustól decemberig 1.500 főt vettek őrizetbe. Az új állambiztonsági szerv első erőpróbája az 1953. június 17-i kelet-berlini felkelés volt, amit csak a megszálló szovjet csapatok segítségével tudtak megfékezni.

A kelet-német állambiztonság szovjet irányítása ugyan egészen a rendszerváltásig, 1990-ig megmaradt, idővel azonban egyre inkább egyfajta eltorzult baráti együttműködésre hasonlított.

A Stasi az 1970-es, ’80-as évekre a Cseka, illetve Dzserdzsinszkij legjobb tanítványává nőtte ki magát, tevékenysége pedig egyre önállóbb lett, különösen a nyugatnémet hírszerző sikerek nyomán.

A teljes lakosságra irányuló, pszichikai hadviselésnek nevezhető szisztematikus megfigyelés, adatgyűjtés, ellenőrzés az állami és állambiztonsági vezetés teljes körű paranoiájának terméke volt, és már nem szovjet utasításra történt.

Az 1950 előtt szovjet internálótáborként működő épületeket, régi börtönöket több esetben az Állambiztonsági Minisztérium vette át és ott ifjúsági átnevelő munkatábort, vizsgálati fogdát, illetve börtönöket működtettek. Ilyenek például a Torgauban, Bautzenben, vagy Hohenschönhausenben lévő épületkomplexumok.

Más speciális táborok területét a keletnémet Néphadsereg, vagy a Vörös Hadsereg használta, ahol a tömegsírok feltárása még a rendszerváltás után sem minden esetben lehetséges.